Irodalmi Szemle, 1997

1997/10 - Hajdú István: Leszámolások ( regényrészlet)

Leszámolások

kód mellett, pedig csak a rádiót kattintottam fel, mert mazochistává vedlek minden reggel.

Hallgathatnám a pillangók szárnysuhogását, de az egy másik lehetséges változat, és ellenkezik érzékszerveim elképzeléseivel, amelyek úgy kívánják a belső dühöngést, akár a tárgyak elnyújtott árnyékukat a fényképezőgép va- kujának villanása után. A pillangó költészet, az életed monodráma, amolyan fauszti képlet, melynek sem logikája, sem bizonyítása. Bepászíthatatlan a kategóriákba, egyetlen intervalluma a kezdet és a vég, az élet időtartama, várakozással telik-múlik a legutolsó hörgésre. Hogy ki-ki hogyan éli meg a kérdéses időt, az ő dolga, van milliónyi változat ártatlannak maradni vagy vadbárommá minősülni. Az én fajtám egy mozgó atombomba, mert szüntelenül emlékeztet, és nem lehet tudni, hol van a gyújtószerkezete, de az egész világon tátongó sebeket hagy maga után a lüktető vérbő szívekben. És fogalmam sincs, miért, de ha tudnám, akkor sem lennének tőle skrupulusaim. Milyen dagadó intellektus, mi?

Néha azt hiszem, folyvást hazudnom kell — olyankor a kezem magam felé hajlik —, hogy másokat megnyugtassak, és biztosítsam őket igazukról. Ismersz, nem szívesen teszem, varangyok ülnek nyelvemen, és az egyik gyufát gyújtom a másik után, jelezve Istennek, küldjön egy villámot, csapjon ide, vagy egy mérges angyalkát, aki tarkón suhint, ahogy a rossz gyereket szokás, csak épphogy, de úgy, hogy tudatosítsam Isten felemelt mutatóujját, nem fenyeget, áll a kozmosz határtalan csendjében, és abban a szent pillanatban én képes vagyok azonnal elhallgatni. Nem mintha a hazugság ellenkezne az elveimmel, hazudni igenis kell, saját magamnak is. Tudod, mit csinál a bölcs ember? Főleg hallgatni tanult meg, mint a sír. Keleten ezt nagyon tudják. Csakhogy az európai ember leköpi a keletit, ugyanis ő maga barbár maradt a húsos lidércnyomásával. Filozófiájába nem fér bele az Egész, hanem az Egésznek csak egy parányi része, amely nélkül még az Egész működik. Nem nézzük meg a kocsma prófétáját?

— Tessék? — tekint rá bogárszemével, mint aki most kelt fel a sírjából. — Ja, igen, nehogy itt felejtsük. Á, úgyis haza mászna, mint az űzött kutya, nyüszít, kaparja az ajtót, bent pedig cukaharával ugrik a hűtőszekrénybe.

— Menjünk — mondta E.F. — tele van a pöcsöm a közönséges porhüvelyekkel. Mindnyájukat kitaszajtották valahonnan, rohangálnak egyik szobából a másikba, csapkodják az ajtókat a kampós orrok előtt, hogy az ajtó kiesik a helyéről, egyszerűen nem lesznek ajtók, nem lesznek ablakok. El tudod képzelni? Végtelen terek a horizontig, melyeket nem tud megfesteni egyetlen festő sem, belehülyül a látványba, és elterül a bűzlő vackára.

— Gyere, már megyünk — int F. L. felé, aki tágra nyílt szemmel nézi a villámgyorsan lefolyó eseménysorozatot; ketten felpattannak, és már indulnának is, akár Mózes népe Egyiptomból. Riadtan nyúlna valamiért, de nincs miért, a féldecik elbújtak az üvegekbe, a sörök rég lefolytak a klozet nyílásain. Olyan arckifejezést vágott hozzájuk, mintha haragudna, de ez csak részben