Irodalmi Szemle, 1997

1997/10 - Hajdú István: Leszámolások ( regényrészlet)

Leszámolások roljam még? Mindenünnen annyit súgnak és ráadásul megszakítás nélkül, hogy egyszer csak reccs!, beszakad a dobhártyád, és inkább bólogatsz min­denfelé, mint hogy azt mondanád „Nem!” Még az írók is ki vannak téve a kí­sértések sorozatának, csak itt finomabb nüánszokat használnak. A tollforgató éberségén áll, hogy idejében észrevegye a sátánt, és jó alaposan szíven döfje a tollával. De ezért még nem kell, hogy világfájdalma legyen. A szabadság nem a szavak és cselekedetek mögött van, hanem lelkiállapot, olyan, mintha folyamatosan be lennél rúgva, olyan, mint amikor a hitetlen egyszerre elhiszi, hogy van Isten és hirtelen ráérez a szeretetre. Egyszerre arról kezd beszélni, milyen csodálatos dolog történt vele, mert azzal, hogy hívővé vált, azt hiszi, halhatatlanná is. És ami a legzsibbasztóbb, hogy a halhatatlanság érzetét a hi­ten keresztül másokkal is el akarják hitetni, mintha ez — az ő halhatatlansá­guk — irigylésre méltó lenne. Tudod, mi a különbség a piramis és a gömb között? Csak annyi, hogy az egyiknek van éle, a másiknak meg nincs, de mindkét mértani test kozmikus energiákat hordoz és sűrít magában. És tudod, mi a különbség a hívő és nem hívő ember között? Semmi. Mindkettő csak sa­játosan védekezik az ellen, hogy naponta ne legyen vizes a gatyája. Az egyik rejtett reménnyel, a másik a keresztbe kapaszkodva. És mindkettő olyan messze van a megváltástól, üdvözüléstől, mint Makó Jeruzsálemtől. Én amon­dó vagyok, hogy az emberiségnek meg kell hagyni a maga bogarait, sőt mi­nél több bogarat kell ültetni a fejébe, már kezd szép lassan beleőrülni, és roppant aggodalmak árnyékában él. Lyuggatja a sötétséget. — De hiszen te tulajdonképpen megkérdőjelezed a létet — bal kezével végigsimítja csillogó haját, közben nagyot nyel, mintha egy emberi szívet préselne le szűk torkán, és nyelvével megnedvesíti ajkát, olyan, mint az iste­nek eledele, egy jókora érett szamóca —, mintha még azt a kis időt sem érde­melnék meg, melyet itt ellötyöghetnek. Az az érzésem, hogy... te tulajdonképpen... gyűlölöd az embereket. Nem... nem így gondoltam — elidőz a mondatnál. — Mintha egy nagy gödröt ásnál, ahová mindenki belefér. Túl keserű szájízed mi okozza? Talán túltengő érzékenységed vagy, ami már ke­ményebb dió, szeretetéhséged? Sosem panaszkodtál, csak okádod a tüzet, te kétfejű sárkány! Tudom, a szavakon nem múlik, mégis... Nem eszik ilyen for­rón a kását. Túl értékes vagy ahhoz, hogy elemészd magad a semmiért, ezt a gesztust nem értékelnék, csak csodálkoznának sértődöttségeden. Suttyomban dörzsölnék kezüket, és megeshet, hogy leköpnek, azt hivén, ezzel is bizo­nyítják saját igazukat. Látod, én képes vagyok elviselni mindent Csipkerózsi- ka-álmában, csak hogy ezzel az őrülttel maradhassak. Mint valami rongyot vonszol maga után a lépcsőn, és pont ez kell nekem, hogy hajon fogva von­szoljanak, kitapasztaltam, hogy ez köt bennünket annyira szorosan egymás­hoz. A gyűlölet bevetítése a szerelembe. Szerelembe? Nézd ezt a hosszú heget itt a karomon, egyszer már annyira vártam, hogy öklömmel belevágtam az üvegajtóba, mert nem jött. Mint a varázsvessző suhintására abban a pillanat­ban kattant a zár, és amikor meglátta vérző karomat, csak annyit volt képes

Next

/
Thumbnails
Contents