Irodalmi Szemle, 1997

1997/10 - Hajdú István: Leszámolások ( regényrészlet)

Leszámolások

roljam még? Mindenünnen annyit súgnak és ráadásul megszakítás nélkül, hogy egyszer csak reccs!, beszakad a dobhártyád, és inkább bólogatsz mindenfelé, mint hogy azt mondanád „Nem!” Még az írók is ki vannak téve a kísértések sorozatának, csak itt finomabb nüánszokat használnak. A tollforgató éberségén áll, hogy idejében észrevegye a sátánt, és jó alaposan szíven döfje a tollával. De ezért még nem kell, hogy világfájdalma legyen. A szabadság nem a szavak és cselekedetek mögött van, hanem lelkiállapot, olyan, mintha folyamatosan be lennél rúgva, olyan, mint amikor a hitetlen egyszerre elhiszi, hogy van Isten és hirtelen ráérez a szeretetre. Egyszerre arról kezd beszélni, milyen csodálatos dolog történt vele, mert azzal, hogy hívővé vált, azt hiszi, halhatatlanná is. És ami a legzsibbasztóbb, hogy a halhatatlanság érzetét a hiten keresztül másokkal is el akarják hitetni, mintha ez — az ő halhatatlanságuk — irigylésre méltó lenne. Tudod, mi a különbség a piramis és a gömb között? Csak annyi, hogy az egyiknek van éle, a másiknak meg nincs, de mindkét mértani test kozmikus energiákat hordoz és sűrít magában. És tudod, mi a különbség a hívő és nem hívő ember között? Semmi. Mindkettő csak sajátosan védekezik az ellen, hogy naponta ne legyen vizes a gatyája. Az egyik rejtett reménnyel, a másik a keresztbe kapaszkodva. És mindkettő olyan messze van a megváltástól, üdvözüléstől, mint Makó Jeruzsálemtől. Én amondó vagyok, hogy az emberiségnek meg kell hagyni a maga bogarait, sőt minél több bogarat kell ültetni a fejébe, már kezd szép lassan beleőrülni, és roppant aggodalmak árnyékában él. Lyuggatja a sötétséget.

— De hiszen te tulajdonképpen megkérdőjelezed a létet — bal kezével végigsimítja csillogó haját, közben nagyot nyel, mintha egy emberi szívet préselne le szűk torkán, és nyelvével megnedvesíti ajkát, olyan, mint az istenek eledele, egy jókora érett szamóca —, mintha még azt a kis időt sem érdemelnék meg, melyet itt ellötyöghetnek. Az az érzésem, hogy... te tulajdonképpen... gyűlölöd az embereket. Nem... nem így gondoltam — elidőz a mondatnál. — Mintha egy nagy gödröt ásnál, ahová mindenki belefér. Túl keserű szájízed mi okozza? Talán túltengő érzékenységed vagy, ami már keményebb dió, szeretetéhséged? Sosem panaszkodtál, csak okádod a tüzet, te kétfejű sárkány! Tudom, a szavakon nem múlik, mégis... Nem eszik ilyen forrón a kását. Túl értékes vagy ahhoz, hogy elemészd magad a semmiért, ezt a gesztust nem értékelnék, csak csodálkoznának sértődöttségeden. Suttyomban dörzsölnék kezüket, és megeshet, hogy leköpnek, azt hivén, ezzel is bizonyítják saját igazukat. Látod, én képes vagyok elviselni mindent Csipkerózsi- ka-álmában, csak hogy ezzel az őrülttel maradhassak. Mint valami rongyot vonszol maga után a lépcsőn, és pont ez kell nekem, hogy hajon fogva vonszoljanak, kitapasztaltam, hogy ez köt bennünket annyira szorosan egymáshoz. A gyűlölet bevetítése a szerelembe. Szerelembe? Nézd ezt a hosszú heget itt a karomon, egyszer már annyira vártam, hogy öklömmel belevágtam az üvegajtóba, mert nem jött. Mint a varázsvessző suhintására abban a pillanatban kattant a zár, és amikor meglátta vérző karomat, csak annyit volt képes