Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Duba Gyula: Kisebbségi világjárás
Kisebbségi világjárás meg. S még inkább a nyelvben, bizony, a magyar nyelvben... Hogyan lehetséges, itt mindenki magyarul beszél? A kérdés bugyuta és gyerekes, mégis indokolt. Mert természetesen ez természetes, de amikor az ember majd fél emberöltőnyi, viharos korszak után találkozik újra anyanyelve mindenhatóságával, akkor lélekben mélyen megrendül. Milyen hatalmas természeti erő a nyelv! Mozdíthatatlan bálvány és elemi valóság, átfogó hatalom, akár az égbolt, mely fölénk borul. Nyugodt és lebírhatatlan erő, nem az a romboló nyugtalanság, amellyel tengeri vihar alakjában a szlovéniai Fehér Keresztdombon, az írók házában találkoztam. A Piranói öbölből ránk rontó szélvész és zápor oly vadul tombol, hogy a masszív kőépület beleremeg. A vastag, keményfa ablaktáblákat letépné az orkán, félelmetesen feszegeti az erős tető- szerkezetet. Bömbölve morajlik a vihar és a nyári világon gonosz félhomály ül. A keskeny ablakon ijedten nézzük, milyen súlyos sötét égbolt lóg a tenger felett! Egyébként korábban Szocsinál láttam először a tengert. Ott éreztem meg türkizszín vizének sós ízét. „Csak” a Fekete-tenger, nem egy óceán, mégis elhiszem, hogy emberi mértékkel mérve már-már végtelen. Jaltában a parti betonfalakba ütköző hullámok harminc méter magasba lökik fel fehéren szikrázva szétporló víztömegüket. Ágyúlövésszerű dördülések kíséretében félelmetes színjáték! A természeti erők lenyűgöznek. S a történelem erői is, amikor elvont sejtésből valós látványra változnak. A kastélyban, ahol a híreshírhedt jaltai egyezményt aláírták, láttam a bejáratot őrző kőoroszlánokat, amelyek egyikét a kitűnő grúz konyaktól fellelkesült Churchill meg akart vásárolni, talán a vénülő brit oroszlán megfiatalodott hasonmásaképpen? Megmosolyogták, nem kapta meg, talán maga sem gondolta komolyan. Vigasztalásul azután időközönként küldetett magának egy-egy láda grúz konyakot! Ilyen apróságok révén válik élővé (is) a történelem, amikor kiderül, hogy szinte emberfeletti erővel bíró alakítói — emberek! Figyelmemet igazából mégsem ez köti le, hanem az öböl túloldalán, meredek szirtek és égbolt- nyi sziklák alatt, az öböl enyhében megbúvó kis fehér házikó. Máskor a tenger vize talán békésen nyalogatja küszöbét, most felzajdulva azonban elborítani látszik hullámaival. Élete alkonyán ott élt Csehov. Ott dolgozott s küzdött a tüdőbajjal, hallgatva a tengert... Látványok s tárgyi emlékek! Krüszo- polusz görög származású festő képét Szozopolból hoztam, kiállításán ismerkedtem meg a mesterrel, meghívott a műtermébe, összebarátkoztunk. A képen a viharos parttalan tenger tombol, hullámai türkizkék és zöld színben fehér tarajokat vetnek, villogni látszanak, és folyvást széttöredeznek, roppant nyugtalanság feszül a rozsdavörösben, mélyzöldben és türkizben játszó ég alatt. A szófiai Rila-kolostor csodás épületeiről és mesés ikonjairól képeslapsorozatom van, a portorozsi standról pedig egy nemes fából faragott, barna indián totem maszkja származik. Doberdán! — köszönt a múltból délszláv íróbarátom, Halo, pane...!, kiáltja csehül Gabriella, román tolmácsunk. Templomok, épületek, emlékművek. Jelenkori és történelmi emberek. A szász város
