Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - TUDOMÁNY - Szarka László: A magyarországi szlovák kisebbség 20. századi asszimilációjáról

Ill

A magyarországi szlovák kisebbség 20. századi asszimilációjáról

lis kapcsolatok periódusa után — szinte teljes egészében magára maradt. Ennek ellenére, különösen az alföldi régió nagyközségeiben és mezővárosaiban, a szlovákoknak a két világháború között is sikerült fenntartaniuk mozgalmas és sokrétű helyi kultúrájukat (pl. az amatőr színjátszásban, olvasókörökben, helyi sajtótermékekben, illetve a főként az evangélikus egyházhoz kötődő egyesületekben).

Ezzel együtt minden régióban a korábbi asszimilációs folyamatok felgyorsultak a két világháború közötti periódusban. 1920 után mind a szlovák anyanyelvűek, mind pedig a szlovákul beszélők száma folyamatosan csökkent. Ennek legfőbb okát a magyar környezet túlsúlyában, a szaporodó vegyes házasságokban, a terjedő kétnyelvűség mellett az egyre inkább visszaszorított anyanyelvi oktatásban és a helyi szinteken nyílt asszimilációs politikát folytató magyar állami és egyházi közigazgatás együttes hatásában lehet és kell keresni. Nagy méreteket öltött a társadalmi mobilitás feltételeként értelmezett névmagyarosítás is, ami a szlovák identitás áthagyományozásában játszik napjainkig negatív szerepet. A 20. századi asszimilációs folyamatok statisztikai vizsgálatának kiindulópontja a szlovák anyanyelvűek, illetve a szlovákul beszélők számának országos áttekintése lehet, (1. sz. tábla)

A 20. századi magyarországi asszimilációs folyamatok történeti megítélését alapvetően három történeti-demográfiai, illetve statisztikai probléma nehezíti. Mindenekelőtt a népszámlálások nemzetiségi adatfelvétele a sajátos kisebbségi típust alkotó magyarországi nemzeti kisebbségekre vonatkozóan is az anyanyelvi, nemzetiségi és nyelvismereti kritériumokra építhet, ráadásul meglehetősen következetlenül alkalmazva azokat. A 20. század folyamán a magyarországi felnőtt szlovák népesség nagyobbik része kétnyelvű volt, ami a szlovák anyanyelv és a szlovák nyelvismeret kategóriáit egymástól valóban nehezen elkülöníthetővé teszi, mindazonáltal az asszimilációs folyamat megítélésében mégis ez a kettős nyelvi rákérdezés az egyetlen statisztikailag releváns támpont. Azaz a szlovák anyanyelv vállalása mindig is az etnikai tudatosság manifesztációját jelentette. Ezzel szemben a szlovák nyelvismeret (magyar anyanyelvűként szlovákul is beszélő személyek esetében) nem feltétlenül jelentett minőségileg kevésbé jól elsajátított vagy ritkábban használt szlovák nyelvűséget, mint a szlovák anyanyelvűek esetében, de kétségkívül a kétnyelvű szlovák kisebbségiek életében ez a fajta önbesorolás a nyelvi asszimiláció vízválasztójának tekinthető.

Ilyen értelemben a két világháború közötti „szlovákul is beszélő magyar anyanyelvűek” csoportjában — a hozzávetőleg 20-25 százalékra becsülhető kétnyelvű et likai magyarok mellett — a városi, főváros közeli környezetben, vegyes házasságokban, elmagyarosodó községekben magukat immár magyaroknak tekintő első- és másodgenerációs szlovák származású asszimilánsok alkották a nagy többséget, akiket sem a két világháború között, sem pedig napjainkban nem lehet többé mechanikusan a szlovák kisebbség tagjaiként kezelni.

Semmiképpen sem fogadható el tehát az a szlovák történeti- és etnode-