Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - Gál Sándor: A Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó (regényrészlet)
86 Gál Sánd t — Ez így döntetlen, közlegény — zártam le a vitát, mert siettem. — Szombaton pedig öt után itt várlak. Panyimájes? Ez parancs, értve? — A szocialista hazát szolgálom! — szobrozott hülyén von Šternberk. — Marha — váltottam katonásra, s otthagytam a szocialista-arisztokrata- munkaszolgálatos közvitézt. Ám a tervezett Kerek Nagyasszony-beli látogatást egy héttel kénytelenek voltunk elhalasztani, mert a határ túloldalán az amcsik megint valami marhaságot eszekek ki, s nekem az egész járőrszakaszommal ki kellett dübörögni a B-II-es lőszektorba, amely egészen közel volt a „vonalhoz”; tisztább időben a tüskésdrót kerítést is látni lehetett. De mostanában nem volt tiszta az idő; csak köd és köd, hogy az ember az orráig se látott. Ami persze semmiség ahhoz képest, hogy a šumavai köd természeténél fogva hideg, s beveszi magát mindenhova. A tank réseibe-üregeibe, a pufajka alá, a csizmaszárba, s az ember egy idő után úgy érzi, a csontjaiban is köd gomolyog, s hiába tesz bármit, dideregni kezd, fogai összekoccannak, ujjai elgémberednek, s ha netán kesztyű nélküi hozzáér a harckocsi páncéljához, hát a bőre szépen odafagy a fémhez, s mikor onnan erővel elszakítja, csinos piros sebek virágoznak ki a tenyerén. És ezek a sebek nagyon tudnak fájni, s ha ne is fertőződnek el, akár hetekig is eltart, amíg behegednek. Ellenben ha elfertőződnek — s ez majdnem biztos —, akkor a gyógyulási folyamat ennél is hosszabb és keservesebb. Főleg, ha a terepen kénytelen az ember élni, ahol még az edzett öregkatonák is napok alatt elveszítik erőtartalékaikat. A nyirkos-ködös hideg, a kialvatlanság, a meleg étel hiánya döbbenetes hatású. Nyáron persze más a helyzet, de akkor már nyakig benne voltunk a šumavai télben, amely a mocsarak szélét jégkaréjjal ezüstözte. Látványnak is szép volt, kicsit dekadens, kicsit szürrealista, ám amúgy realista mivoltában abszolút életveszélyes. Itt, ebben a ködös-zimankós valóságban tapostuk a sarat vagy öt napig, aztán kiderült, hogy az amerikaiak megint nem támadják meg a béketábort, amely, mint akkor is köztudott volt: legyőzhetetlen... Nóta is szólt erről... Nos, hát, miután ez kiderült, visszavonultunk a kaszárnyába, s a legénység a masinákat lemosta, letisztította. Én pedig megkaptam a kért hétvégi kimenőt, von Šternebrk úgyszintén, s beültünk a Kerek Nagyasszony ebédlőjébe elfelejteni a hadiéletet. A személyzet s a hivatásos tisztiállomány az én jelenlétemet, pezsgős vacsoráimat, hogy úgy mondjam, eltűrte, ám amikor von Šternberk petepákos közlegény szurokfekete paroliját megpillantották, valami idegességfélét véltem észlelni a söröző-rumozó lampasszákok között. Ennek ellenére étlapot kértem, s miután megkaptuk, elmerültünk annak tanulmányozásában. — Ide figyelj — szóltam a velem szemben ülő kékvérű petepákra —rendelj bármit, ma nincs garasoskodás. — Te csak ne pattogj — így von Šternberk —, én — s az „én”-í jól megnyomta —, mindig is ezt tettem. S így lett. — Kérek egy vermutot — mondta a főúrnak —, utána omlettet barack-
