Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - E. Fehér Pál: Fábry Zoltán és Ernst Jünger

Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN

43

szemben álló fronton (s tessék ezt szó szerint érteni) Ernst Jünger nagyon eltérő módon képzelték el.

És ezen a ponton adódik az első párhuzam lehetősége Jünger és Fábry között. (Persze, azt soha ne felejtsük el, hogy jünger nemhogy a nevét nem hallotta Fábrynak, de a magyar irodalomról sem lehettek komolyabban vehető értesülései, míg Fábry írásai mögött — a kérdést részletesen megvilágító Krammer Jenő szerint — „valóságos német irodalomtörténet rejtőzik...”, tehát legalább négy évtizedig folyamatosan, noha nem pártatlanul kísérte figyelemmel Jünger munkásságát is.)

Ám — témánk szempontjából ez a fontosabb — pályakezdésük jelentős hasonlóságot mutat. No, nem mintha Fábry bármikor militarista eszmék híve lett volna, de korántsem volt mindig antimilitarista, legalábbis bevonulása idején nem volt az. Jünger és Fábry nagyjából egyszerre kezdték katonai szolgálatukat, az élményeik is hasonlóak lehettek, sőt az első világháborút követő békeszerződésekre is eleinte hasonlóan reagáltak. Jünger számára Versailles a német katonai eszményeket emelte a férfiasság első számú ismérvévé, egyszersmind a németség erkölcsi parancsává, Fábry számára pedig a Versailles- nál durvább Trianon előbb ugyan a nemzeti sérelmekből következő felfokozott nemzeti érzelmek szükségességét tette kényszerképzetté, hogy aztán gyorsan az egyetemes humanizmus vox humana gondolatának kidolgozásához vezesse el.

Tudjuk — és ezt jól érezte Fábry is, ha tudni nem is mindig pontosan tudta —, hogy ez a folyamat nem volt egyszerű. De azt se felejtsük el, hogy az a kor ugyancsak szörnyű ellentmondásokkal volt terhes. Dehogy Fábryt akarom mentegetni (ilyesfajta filológiai, netán publicisztikai ravaszkodásokra az ő életműve nem szorul rá), ezért inkább Jünger életéből említenék példát... Jünger — nagyjából akkor, amikor Tiso államában Fábryt mint antifasisztát Illavára internálják — mint tartalékos tiszt önként jelentkezik Hitler hadseregébe. Szolgál Párizsban a német megszálló hatóságok adminisztrációjában, majd 1942-ben a keleti frontra kerül. Karácsonykor Müller tábornok szálláshelyén, persze, a „Stille Nacht” kegyes dallamait sugározzák a kegyetlen hidegben fagyoskodó német katonáknak a hangszórók, az önkéntes tiszt-író, Jünger pedig a generális beszámolóját hallgatja, hogy miként irtották ki ők, a németek, Kijev zsidó lakosságát. „Eddig mindezek a hírek csak pletykák voltak — jegyzi fel naplójában Jünger —, de most undorodni kezdek az egyenruhától, a rangjelzésektől a kitüntetésektől, a bortól, a fegyverektől, ennek az életnek a csillogásától, amelyet annyira szerettem...” És élményeit megosztja 17 éves fiával, aki apja példáját követve önként jelentkezett a frontra, s a tapasztalatlan gyerek-katona elmondja bajtársainak, amit apjától hallott: „kniebolót fel kell akasztani...” (Jünger „kniebolónak” nevezte Hitlert. „Knien” németül „térden állni”, „diaboló” pedig ugyebár ördögöt jelent olaszul, e két szót kombinálta össze az apa, de a Gestapo rájött a szó igazi jelentésére...) Jünger fiát büntetőszázadba osztották be, és ott pusztult el értelmetlenül.

Fábry számára Ernst Jünger személyisége az Európa elrablásának írása köz-