Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Gáli Ernő: Fábry Zoltán: a „felelő ember“

30

Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN

Fábry nevével fémjelzett — gondolatvilág minősítésében, s a fasizmus-antifa- sizmus kérdéskörét szintén új megvilágításba helyezik.

Mindig vonzott Fábry Zoltán (talán túlfűtött) erkölcsi aktivizmusa. Noha fenntartásaim voltak és vannak a profetikus fellépések korszerűségével kapcsolatban, a magányos strázsa példaképét morális erőforrásnak éreztem. A humanizmus viszontagságait nyomon követve, a kisebbségi emberség — Ady szellemében is -— kifejtett hitvallását irányadónak tekintettem. Magával ragadott a „szellemerkölcs” sugallta felelősség parancsa. Mindmáig mélyen fájlalom, frusztrációként élem meg, hogy a Korunk 195"7-es újraindítása után vele munkatársi viszonyba is kerülve, nem kerestem a személyes találkozás lehetőségét azzal az írástudóval, aki — párbeszédre állandóan készen — „felelő emberként”, tehát „a nyelvében népéért is felelősként” fogta fel magát.

A sokszor bénító hiányérzet mint felfokozott élmény munkál bennem, amióta rá kellett döbbennem, hogy felelősség nyomatékosított hirdetésével Fábry a századvég, illetve a jövő század etikájának egyik sarktételét előlegezte meg. Noha nem volt az erkölcstan hivatásos művelője, két világháború, a fasizmus — és tegyük hozzá — a sztálinizmus tapasztalata felismertette vele, hogy — többek között — mélyen szántó erkölcsi megújhodásra van szükség. Napjainkban, az erkölcsi légüres tér szüntelen tágulásának, az értékvesztés szinte feltartóztathatatlan folyamatának idején, a „muszájember- ség” hatványozott felelősségvállalást sürget.

Ezt követelik a globalizáció — feltartóztathatatlannak mutatkozó — menetét, a világuralom felé tartó piacgazdaságot, az újabb és újabb technikai forradalmakat kísérő veszélyek, e folyamatokban rejlő romboló erők. Erre kellene ösztökélniük minket az olyan aggasztó jelenségeknek, mint a fék nélkül garázdálkodó egoizmus és kapzsiság, a félelmet nem ismerő önteltség. Értékrend és magatartásnormák nélkül nincs életképes társadalom, s valamely erkölcsi minimum elfogadásában/alkalmazásában a civilizáció fennmaradásának egyik fő biztosítékát jelölhetjük meg. A moralitás e nélkülözhetetlen legalacsonyabb foka viszont elképzelhetetlen a felelősségetika érvényesítése nélkül. Igaza van Heller Ágnesnek, aki — a felelősséget ígéretnek is tekintve — hangsúlyozta, hogy nem csupán a magunk múltban elkövetett tetteiért kell — visszatekintő módon — felelősséget vállalnunk, hanem másokért, a jövő felé fordulva is, meg kell ezt tennünk. „Felelősséget viselni néhány idegenért (...) — írja —- hozzátartozik a conditio humánához. Felelősséget viselni minden idegenért üres ígéret lenne. A modernitás alapelvéi foglalt ígéret azonban nem abszurd, és nem is üres; gyakorlatilag csak azokra az idegenekre nézve következik belőle felelősség, akik hozzánk fordulnak. Hozzánk fordulnak, azaz megszólítanak bennünket. A felelősség pedig annyit jelent, mint felelni. Az ember akkor rendelkezik az ígérni tudás képességével, ha egy ilyen — közvetlen — felszólításra mindig kész felelni.”