Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Duba Gyula: Volt köztünk egy európai

28 Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN

dualista, szabad ember! De akkor is éreznie kell a sors komolyságát és az idő súlyát, s az írás felelősségét. Tudnia kell, hogy vannak írók, akiket a tehetségük arra ítélt, hogy a közösségükért és az emberiség létéért érzett aggodalom füzében égjenek el. Mint Fábry Zoltán.

A Jelenkorban közölte 1966-ban visszaemlékezését, hogy Balázs Béla meg akarta róla írni a vidéki magányában alkotó s mégis európai szellemiségű író regényét. A Stószi délelőttökben olvasható az emlék s a levél is, melyben Balázs Béla ilyeneket kérdez tőle: „...arra kell gondolnom, hogyan él maga? Milyen a környezete, beszél valakivel? Levelezik? Hogyan kontrollálja magát? Micsoda kétségei és félelmei vannak? Mit szeretne tudni, amit nem tud, de tudja, hogy van? Hogyan múlik mindennapja? Mi van a stószi szobájában?”

Egyszer drámát terveztem róla, Fábry Zoltán éjszakái lehetett volna a címe. Láttam, illetve elképzeltem, ahogy betegen fekszik, és éjszaka lámpagyújtással hívja magához szemben lakó gondozóit, hogy ne legyen egyedül. A dráma az alkotói lélek magányáról, az író magányáról szólt volna. A lényegről! Hogy az íróság lényege nem a siker vagy a közéleti szereplés, sem a szerkesztőségek és kávéházak világa, de nem is a rádió vagy televízió nyilvánossága. Nem a szakmai viták vagy az olvasókkal való találkozások, de talán még a munka egyedülléte sem, amit alkotói magánynak is nevezünk. Hanem talán Fábry Zoltán éjszakáinak a magánya, az olyan egyedüllét, amikor a lepusztult világot sem érzi maga körül, s az iszonyatos csendben szembesül önmagával, szembenéz gondolataival, és beletörődik, hogy kénytelen elviselni kételkedő és szenvedő önmagát. S közben érzi és tudja, hogy nincs segítség! Ilyen lehet az író tehetetlenségének pillanata, legszemélyesebb drámája, a végzete.

Tudjuk, végső óráján, utolsó percében sem ült az ágya mellett senki. Egyedül volt...