Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Fónod Zoltán: „...ahol én vagyok, ott Európa is ott van“
8 Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN számára az irányváltás legfőbb mércéié, „„.ahol csak igenelni lehet és szabad — írta nagyhatású tanulmányában —, ott eltűnik, kiűzetik a gondolkodás eb ső rezdülése, ősi ikerpárja: a csodálkozás és a kétely”. A „kicentiméterezett sémákkal” szemben Victor Hugo igazságát vallotta: „a bizantizmusnak nincs, nem lehet költészete” mert „a költőnek hitelezője az egész emberi nem”. Küldetéstudat, missziós szerepkör, humanista elkötelezettség jellemezte Fábry Zoltán közírói, esszéírói tevékenységét is. Úgy vált az európai szellemi antifasiz- mus megbecsült és rangos képviselőjévé, hogy egy pillanatra sem enyhült az „ostoba, véres feneségekkei” szemben. Az erkölcsi és világnézeti muszáj kényszereivel élt, tudatosítva, hogy a nyelvében a népéért felelős író bátor kiállása, embervallatóan nehéz időkben — kötelesség, politikai tett. Nemcsak a „véremberség” megszállottjaival szemben mondot vétót az embertelenségre, hanem az 1945 után a csehszlovákiai magyarságra szakadt súlyos tragédia idején is az elsők között emelte fel szavát. A vádlott szólt azok nevében, akiket a politikai és emberi gonoszság az élet peremére sodort. A gondolat humanizmusát hirdette később is, a hatalmi totalitásokkal szemben... A baloldali mozgalmakra jellemző egyoldalúság, szektás magatartás nem kímélte kritikusi tevékenységét sem. A társadalmi haladás és elkötelezettség eszméi a húszas évek végén szinte az üdvtanok kérleihetetlenségével, számonkérésével jelentkeztek nála. Túlzásait, súlyos tévedéseit, mellyel a magyar és világirodalom egyes kiemelkedő képviselőit marasztalta el, később maga is belátta és élete „szégyenfoltjának” nevezte. A harmincas évek közepétől a vox humana eszméje lesz kritikusi tevékenységének is a meghatározója. A Hazánk, Európa gondolata uralta nézeteit, világlátását, s tette megfontolttá a militáns humanizmus létjogosultságát mindenre kiterjesztő korábbi gyakorlatával szemben. Arra a kérdésre, miért éppen a baloldali eszmeiséghez vonzódott az a Fábry, akit a trianoni békediktátum aláírása napján éppen „nacionalista” kilengése miatt állítottak elő, maga adta meg a választ 1945 után írt (de csak a rendszerváltás után megjelent) Naplójában. „Nekünk a kommunizmus nem öncélt jelentett, de eszközt az emberi eszmény megvalósítására — írta 1945 április-májusában. — Az európai haladó polgári szellem szegénységi bizonyítványa volt, hogy nekünk ezért az európai ideáért — a humanizmusért — ily messzire kellett kinyúlni.” Baloldaliságát így minősítette: „Sosem voltam kimondottan marxista, tehát öntudatosan korlátozott kizárólagosság, tekintet nélküli egyoldalúság. Engem a kommunizmushoz az ember embertelensége vitt: a háború... Nekünk az antimilitarista radikalizmus tömeglehetősége kellett a »soha többé háború- megvalósítására. Ez hajtott a kommunizmushoz, antiim- perializmushoz.” Fábry Zoltán munkásságát az Éluard által említett „gyakorlati igazság” hatotta át. Kettős hűségben élt: hű volt önmagához, puritán emberi, erkölcsi magatartásához, meggyőződéséhez, s hű volt baloldali eszmeiségéhez, mely a húszas évek közepétől adott értelmet életének. A politikai hatalom számára azonban élete végéig „gyanús” maradt. Elsősorban a „másként gondolkodása”
