Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Pomogáts Béla: Fábry Zoltán szigete

Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN

5

magyarságot a közép-európ.i nemzetek családjában helyezi el, a történelmi torzsalkodások, egymást pusztító küzdelmek után összefogást hirdet és kölcsönös megbecsülésre biztat, i íbry jól tudta, hogy a közép-európai összefogásnak előbb-utóbb meg ken valósulnia: az egymással versengő és torzsalkodó kisnépek régiója e nélkül az összefogás és belső integráció nélkül sohasem juthat el Európába.

De azt is tudta, hogy a megbékélés cs az együttműködés nem járhat együtt elvtelen ; ostorozással; hogy mások érdekeit kell figyelembe venni, és nem mások nacionalizmusát. Ezért éppoly indulatos bátorsággal lépett fel a magyar nép és kultúra érdekében, mint a hagyományos magyar nacionalizmus ellen. Életének valóban volt egy szakasza (a harmincas években), midőn a szektariánus kommunista közíró kíméletlenségével lépett fel a magyar irodalom nagy alkotó egyéniségeivel szemben, azt azonban nem feledhetjük, hogy 1945 után: a szlovákiai magyarság jogfosztása és súlyos megpróbáltatása idején azon kevesek közé tartozott, akik hangos szóval követeltek igazságot és méltányosságot a meghurcolt százezreknek. Egy vívódásokkal, ellentmondásokkal és kirekesztő végletekkel terhes korszakban józan és gondolkodó ember tudott maradni. Aki először megítéli az eseményeket, és csak aztán cselekszik; igaz, ezt viszont kérlelhetetlen erkölccsel, megtorpanás nélkül, a végsőkig vállalva meggyőződésének következményeit.

Ezért lehetett nemzedékek mestere nemcsak a közéleti tájékozódásban, hanem az etikában is. Fábry szuverén ember módjára ítélte meg a valóságot, autonóm módon választott és kötelezte el magát, szabadon cselekedett. Vagyis a saját pályáját bejáró, saját törvényeit kiteljesítő, „belülről vezérelt” emberi személyiségek közé tartozott. Ha meggondoljuk, hogy korunkban viszonylag milyen ritka az ilyen emberi személyiség, kiviláglik Fábry Zoltán példájának érvényessége és ereje. Nemcsak a közéleti tudományok — a legjobb görög értelemben használt politika — professzora volt, hanem az emberséges és erkölcsös, szabad és hasznos életnek a mestere is. A fiataloknak — elindulva az „éducation sentimentale” tekervényes útjain — kevés oly érvényes tanítás ajánlható, mint éppen az, amely a stószi magányból érkezett.

Mert a stószi üzenetekre mindig figyelni kellett. És vitáinkban, küzdelmeinkben is mindig tudni lehetett, hogy a távolban Fábry Zoltán is figyel; hogy olvassa véleményeinket, gondolatainkat, és ha szükség van rá, megszólal, jelentkezik, hogy figyelmeztet: „ne a kényelmes megoldást válasszuk, de a szükségeset”. Ahogy ő tette öt hosszú évtized írói és közéleti munkája során. Példáját és örökségét ezért kell megőrizni a jövő számára, noha, jól tudom, hogy munkássága és szellemi hagyatéka körül igen sok a vita a jelenben.

A szlovákiai magyarság egykor, úgy tetszett, Fábry Zoltán népe volt: az ő „vox humanájának” örököse. Mára ez így nyilván sokat veszített jelentőségéből, Fábry ma nem egyedüli csillag és vonatkozási pont, örökségének mindazonáltal jogos helye és szerepe van, és minthogy a történelem feloldja az egykori ellentéteket, ez a hely abban a térben jelölhető ki, amelyben a katoli-