Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Bódi Andrea: Mama
KÖNYVRŐL KÖNYVRE csupán fejtegetések, feltevések, amelyeket azonban az olvasó könnyen tényként kezelhet. A könyv egészében betölti a célját, a klasszikus irodalom iránt felkelti az érdeklődést, nagy példányszámban fogy, stb. Nem hallgathatjuk el azonban azt sem, hogy a szerkesztők sajnos, a „cél szentesíti az eszközt” jelszó jegyében szűk körnek szánt írásokat tárnak túl nagy nyilvánosság elé. Gulázsi Aurélia Mama Tóth Anikó prózakötetéről Találó a fotó Tóth Anikó Mama című kötetének a borítóján. A lány pózol. Természetellenesen, szinte görcsben. A póz nem előnyös, szándékosan nevetséges, nőietlen. És eközben kihívóan, bár kissé bizonytalanul néz a lencsébe. Na, mit szóltok, normálisak, ez vagyok én. Egy különleges lány. „Törvényen kívüli vagyok”, mondja a lány, akit nevezhetnénk akár Mannának, Miriamnak vagy akár Lillának, aki tényleg törvényen kívülinek érzi és vallja magát a kötet száztizenhatodik oldalán. Sok egyéb mellett az az egyik közös jellemzőjük, hogy ők is pózolnak. A „normálisok” világában nemigen találják a helyüket, de nem is igen keresik. Megelégszenek a különleges lény szerepével. Ez így egyedül nem is lenne baj, irodalmi „hősöket” badarság lenne meg- vagy elítélni. Nem is lenne baj, mondom, ha ez a kívülállás, a különlegesség vagy legalábbis a különlegesség illúziója hiteles lenne. De nem mindig az. Néha volt olyan érzésem, hogy miként a lány különböző alteregói nincsenek otthon a „normálisság” világában, úgy a szerző sem ismeri teljesen a saját maga által megteremtett világot. O is pózol néha-néha. Hősei természetesen természetellenesek. Vagy természetesen természetesek, mert úgye, minden relatív. Idegen voltuk ebben a világban, szexuális kalandjaik, melyekben tudat alatt mindig a valakihez tartozás illúzióját keresik, egy érzékeny és érzéki ember természetes reakciója lehet a 20. század végének abszurditására. Csak valahogy nem hiteles. A kevesebb néha több, ez ugyan közhely, de igaz. Néhány jól hangzó, iro- dalmias, modernül ható „lírai” frázist igazán ki lehetett volna hagyni. — Pedig az írónak jó adottságai vannak. Stílusa gördülékeny, jól olvasható. Érdekes a téma is, amelyet csak nagyon tágan lehetne meghatározni, valahogy úgy, hogyan érzi magát egy fiatal nő a 20. század nyolcvanas-kilencvenes éveinek Magyarországán? „Érzéki és érzéketlen történetek” — írta a cím alá Tóth Anikó. Valóban. A legtöbb „történet” tényleg a férfi—nő kapcsolatot taglalja, nem kerülve ki az erotikát sem. (Sőt!) Ezen kapcsolatok legtöbbje azonban minden etika mellett érzéketlen, ámítás és önámítás. Keresése valaminek, ami talán a harmónia, és
