Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Pomogáts Béla: Egy ízlésforma önarcképe
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Lakatos István személyes értékvilága, szemlélete és ízlése a Nyugat-hagyományhoz és az Újhold esztétikájához igazodott. A jelen antológia szerkesztőjeként is minduntalan tetten érhetőek vonzódásai. Szeretném nyomban kijelenteni, hogy ezek a vonzódások nem előítéletek, minthogy a Nyugat által megalapozott hagyomány (amely mögött persze ott van Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi és Arany költészete is) valóban a huszadik század magyar irodalmának legátfogóbb és legnagyobb értékű lírai vonulatát hozta létre. Más költői áramlatok legfeljebb egy-két igazán nagyszabású költői életművet tudtak csak felmutatni: az avantgárd Kassák Lajosét, a népi irányzat Sinka Istvánét, szinte minden nagy életmű, legalábbis a század első felében a Nyugat esztétikájának és poétikájának a csillaga alatt fejlődött: nemcsak a nyugatos tábor három (pontosabban, ha az Újhold költőire gondolunk: négy) nemzedékének költészete, hanem azok az életművek is, amelyek nem köthetők teljes mértékben a Nyugathoz, így József Attiláé, Illyés Gyuláé és Áprily Lajosé. Ezért nincs abban semmi különös, hogy Lakatos István antológiaszerkesztői koncépciójának a középpontjában is a nyugatos esztétika és poétika, a Nyugat által létrehozott hagyomány került, így az első nemzedéket képviselő Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Füst Milán, majd a második nemzedéket képviselő Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, József Attila, Sárközi György, Nadányi Zoltán és a harmadik nemzedéket képviselő Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Vas István, Zelk Zoltán, Rónay György, Kál- noky László, Dsida Jenő, Faludy György, Képes Géza, Takáts Gyula, Csorba Győző és Toldalagi Pál lírája után a negyedik nemzedéket alkotó „újholdasok”: Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Somlyó György, Végh György, Jánosy István, Szabó Magda, Rákos Sándor, Rába György költészete. Továbbá azok a költők, akik valamilyen módon ennek a hagyománynak az örökösei és folytatói, a többi között Lator László, Fodor András, Székely János, Görgey Gábor, Gergely Ágnes, Marsall László, Bertók László, Orbán Ottó, Tóh Judit, Székely Magda, Takács Zsuzsa, Tandori Dezső, Várady Szabolcs, Baka István, Rakovszky Zsuzsa, Ferenc Győző, Kovács András Ferenc egészen a harmincéves Tóth Krisztináig. A nyugatos hagyomány és költészet középpontba állításának van két fontos aspektusa és következménye: a rehabilitáció és a kodifikáció. A rehabilitáción azt értem, hogy a korábbi évtizedekben kötelező és megszokott: a versolvasók ízlését is sok tekintetben meghatározó marxista irodalomtörténetírással szemben, amely a nyugatos hagyományokat és leginkább talán az Újhold költészetét igyekezett háttérbe szorítani, Lakatos István válogatása éles fényekkel és igen árnyaltan világítja meg ezeket a hagyományokat, ezt a költészetet. Ennek során a Nyugat-hagyomány kisebb mestereire is felhívja a figyelmet, így Somlyó Zoltánra, Gellért Oszkárra (akinek későbbi sztálinista költészeti kirándulásai kétségtelenül elfeledtették korai lírájának, különben Németh László által is nagyra becsült értékeit!), Kemény Simonra, Nagy Zoltánra, Szép Ernőre, a második nemzedéket képviselő Fenyő Lászlóra, Keresztúry Dezsőre, Berczeli Anzelm Károlyra és a szinte mindig csak elbeszélőként számon tartott Márai Sándorra, a harmadik nemzedéket reprezentá
