Irodalmi Szemle, 1997

1997/6-7 - FÓRUM - Szarka László: A lakosságcsere kérdése a párizsi békekonferencián

óta igen határozottan ott élt a csehszlovák—magyar viszonyra vonatkozó valamennyi prágai és pozsonyi terv, politikai megnyilatkozás és kormányzati cselekedet mögött.” Ekképpen rögzítette Peéry Rezső 1947 tavaszán a 20. századi magyar diplomácia legegyenlőtlenebb feltételek mellett és durva zsarolás hatására megkötött kétoldalú szerződését, a csehszlovák—magyar lakosságcsere-egyezményt, valamint azt az ötven évvel ezelőtt elkezdett etnikai tisztogatást, amely a szlovákiai magyar kisebbség teljes felszámolását célul kitűző prágai—pozsonyi elképzelések, intézkedések szerves részét alkotta.

Ismeretes, hogy az úgynevezett lakosságcsere-egyezményre vonatkozóan más-más okból kifolyólag, de mindkét érdekelt fél közös jegyzőkönyvben rögzítette, hogy a lakosságcsere „nem oldja meg a csehszlovákiai magyarság problémáit, az továbbra is megoldásra vár”, s mindkét kormánynak jogában van a kérdést a békeértekezlet elé vinni. Valójában ez az 1946. februári 10-i prágai jegyzőkönyvi megállapítás is azt tükrözi, hogy a szlovákiai magyarság kérdésében a két ország egymástól fényévnyi távolságban lévő elképzelései miatt nem tudott megállapodni, s mind a ketten a békekonferenciától remélték a kielégítő megoldást. Ezért is fontos, hogy a lakosságcsere kérdésének ezt a szempontját is bevonjuk vizsgálatunkba.

Az alábbiakban a lakosságcsere korabeli nemzetközi és nagyhatalmi megítélésének két kérdésével szeretnék foglalkozni. Miért nem tudta a csehszlovák diplomácia elérni a csehszlovákiai magyar kisebbség teljes felszámolására vonatkozó terveihez a nyugati nagyhatalmak támogatását? S ezzel összefüggésben: mennyiben befolyásolta az amerikai, angol, ausztrál küldöttség következetesen elutasító magatartása a párizsi békekonferencián, illetve a magyar békeszerződésbe beiktatott bilaterális tárgyalás kötelme Csehszlovákia fokozatos meghátrálását a szlovákiai magyarság mindenáron való eltüntetését célul kitűző terveihez képest? Azaz valójában minek is köszönhette a szlovákiai magyar nemzeti közösség 1946 őszétől kezdve azt, hogy végül is szülőföldjén maradhatott és túlélte a feje fölött kimondott halálos ítéletet?

A másik kérdéskör, amelyet röviden csupán érinteni szeretnék: mennyiben igazolták Gyöngyösi János külügyminiszternek, a Nagy Ferenc-kormánynak a csehszlovák—magyar lakosságcsere-egyezmény megkötésére vonatkozó döntését, annak helyességét a párizsi békekonferencia szlovákiai magyarok sorsáról szóló vitái és döntései?

Mindenekelőtt abból a sokszor, de talán mégsem elégszer hangoztatott alapvető tényből kell kiindulnunk, hogy a szlovákiai magyar népcsoport — ellentétben a magyarországi szlovák közösséggel — nem önszántából, és nem szülőföldjét elhagyva, hanem a 20. század két világháborúját lezáró békeszerződések következtében jött létre, illetve vált másodszor is kisebbségi közösséggé. A versailles-i kert Trianon-palotájában 1920. június 4-én, illetve a Párizsban 1947. február 10-én aláírt két békeszerződés következtében a Duna bal és az Ipoly jobb partján, valamint a Bodrogközben, Ung-vidéken élő ma