Irodalmi Szemle, 1997

1997/6-7 - ARCOK ÉS MŰVEK - Bertha Zoltán: Bálint Tibor írói pályája

Bálint Tibor írói pályája

„vinnyogó” csontú asszonyé, vagy azé a Szabédi Lászlóé, aki valahai baloldali illúziójára mint átkos tévhitre, krónikus téveszmére („Mefisztó elvtárssal” való „parolázására”) döbben rá, s becsapottságában és önmarcangoló kiábrándulásában a vezeklő önleszámolást: az öngyilkosságot választja (mint Székely János Mórok-jában is), de akinek kétségbeesése a magyar önrendelkezés végvárának, a kolozsvári Bolyai Egyetemnek az 1959-es felszámolása ellen tiltakozó mártírium — a morális integritás — alaplegendájává fényesedik.

A mű kulcsregényszerűsége (Ceausescu itt Hamudius; Elena, kéjsóvár hisztéri- ka uralkodópárja: Nicoleta; az iszákos tivornyalovag, a nőcsábász strici, Nicu fiuk

— és büszkeségük —: Főfi; Kolozsvár: Szamosvár, Szabédi: Húsvéti László — és így tovább) a valósághűséget, a tárgyi-történeti pontosságot dokumentálja. Mindaz a csaknem hihetetlen mértékű őrültség, amely egyszerre merő parodisz- tikus kabarétréfa és abszolút, lidércnyomásos tragikum — maga a történelem — , megtalálta az íróját, aki elemében van a kifigurázó, kicsattanó komikumnak és az abszurd kilátástalanság groteszk konkrétumának egyeztetésében. Az uralkodó klán palotabirodalmának és a földbe-sziklába vájt odúkban, kőfalakra tákolt rozoga viskókban lélegző siralomvölgynek — a városi szegénytelepnek — a pit- toreszk ellentétezése, a töméntelen alaktalan lelki fenomén (Bosch, Brueghel látványos táblaképeire is emlékeztető) sokadalmi bámulatossága, a románcos szomorújáték mélabújától az akasztófahumorig, a balladától a viccig, a szakrálistól az alpáriig csapongó polifónia: a „gyehenna mélységeinek” monumentális foglalata. Amelynek tartozéka a népi hiedelemvilág babonás lehelete s a nosztalgia is: amely az éppen nem szent Sánta Mária körül leng. Mert ez az eredendően jóra- való utcalány átkozódó és fohászkodó imával, ráolvasással tartóztatná föl a kültelek televényének elsöprését, a közömbös álcivilizáció buldózereit; s évtizedek múltán, messze külhonból megtérve is a régi bordélyház utcáját, az eltűnt sikátorokat keresi révülten bolyongva — az emléksajgással a számukra való lét csúnyaságot és szépséget értékfüggetlenül keverő öntudatlanságába merülve, a feltoluló létmegérzés irracionalitásának átengedetten —, sírva-sóhajtva: „Miért múlik el minden, ami szép?... Miért?,..”

A Bábel toronyháza a jelenbe érő (befejezett vagy befejezetlen?) múlt számvető belátása — mint a mai erdélyi (vagy erdélyi vezetésű) próza többi remeke (Szilágyi István: Agancsbozót; 1990, Székely János: A másik torony 1988. Köntös-Szabó Zoltán: Trianon gyermekei, 1992—1994, Szabó Gyula: A sátán labdái, 1978—1981, Pusztai János: Tatárjárás, 1984—1996, Bodor Ádám: Sinistra körzet, 1992). írója (a megcsonkított Sütő Andráshoz szóló 1990-es levélnek, a Keserű fohászkodásnak a fogalmai szerint) a „szétszórás” és „kipusztítás” veszedelmével perel; tanúbizonyságát nyújtva az erdélyi magyar létdrámának, az elhalványíthatatlan erkölcsi és művészi önbecsülés szellemében — s az elvesztegetéstől féltett nemzeti önazonosság jegyében.

(Hitel, 1997. 4. sz.)