Irodalmi Szemle, 1997

1997/5 - VITA - Gál Sándor: A piramisok megmaradnak, avagy A csend esztétikája

Érték és mérték a kortárs szlovákiai magyar irodalomban

ján mégiscsak felértem a szamárlétra azon fokára, hogy irodalmi szubjektumként kezel a nálamnál sokkal tehetségesebb, művekben gazdagabban megmutatkozó, tágabb látóhatárú és képzettebb nemzedék. Folytatólagosan azt a tényt is fölismerem, ami egyébként szinte természetes az emberi társadalomban, hogy szép lassan belerugdalnak az utódok ama bizonyos gödörbe, irodalmunk amolyan genetikailag kimerült és használhatatlan feleslegeként. Amit — újra mondom, hogy hitele legyen, meg esztétikája is — helyénvalónak találok, hiszen mindez a természet általam nagyon is tisztelt, és — elhiheted — viszonylag jól ismert törvényeiből következik. S még csak azt se mondom, amit Vitéz Mihály oly tömören megfogalmazott.

Mert mindazt, amit Te kérdésként fölvetsz, én már rég tisztáztam magamban, s odajutottam — már korábban, minthogy dolgozatod megjelent volna —, hogy az ilyen fölvetések és minősítések egyként anakronisztikusak. Hosszú távon nincs semmi jelentőségük. Sem abban, hogy nyelv, nemzet, de még abban sem, hogy ilyen vagy olyan ideológia, netán irodalom.

Hogy rövid legyek: én az emberiség — benne az irodalom — e földi megmaradásának szempontjából tudok csak közelíteni bármihez, ami az ezredvég horizontján előttünk fölmerül. Mert, gondold csak el — s ez nem vízió vagy középkori utópia, hanem nagyon is közeli realitás. Mondjuk öt- ven-száz évnyi távolság az időben —, hogy nemcsak a vegytiszta H2O (ami egyébként ihatatlan, mert nem oltja a szomjat), hanem az O2 is hiánycikk lesz. Glóbuszunk globális pusztulását fajunk abnormális elszaporodása determinálja. József Attila még csak kétmilliárd emberről beszélt, mi azonban ma már túl vagyunk a hatmilliárdon, s az ENSZ prognózisa szerint 2050-ben mintegy ló, milliárd ember nyüzsög majd e szerencsétlen planétán. Nőnek — s egyre gyorsuló ritmusban — az éhség- és nyomorzónák — ama szellemiek is! Lassan, de biztosan kimerülnek a Föld ásványi tartalékai,a tengerek — a legnagyobb O2 termelők — elalgásodnak, az őserdőket részben kiirtják, részben a savas esők pusztítják el; fogyóban bolygónk „pajzsa”, a csodás ózonburok O3, de az elsivatagodás üteme is riasztó méretű; állat - és növényfajok és fajták tűnnek el egyik napról a másikra. Folytassam? Nem folytatom. Eddig is csak azért soroltam ide ezt az egész „jövőperspektívát”, hogy lásd: az ilyen kisded, tisztázandó kérdések, amelyeket érintesz, még ha a perc egy töredékeként fontosnak is tűnhetnek, ama hosszú távú — jó, legyen 100 vagy 200 évnyi ez az időszelet —, az emberi lét e földi lehetőségét és lényegét tekintve, elhanyagolható bugyutaságok.

Valami egészen új fogalomrendszerre kell vagy kellene átállnia a következő nemzedékeknek; olyasmi, hogy nemzet, nyelv, irodalom, mi több: nemzetiség vagy etnikai kérdés, sajnos, teljesen elveszítik jelentőségüket. Mert:volt egy ember előtti Föld, van — egyelőre még! — az emberidejű Föld, s lesz az ember utáni Föld. (Csak zárójelben: erről szól kisded munkám, a Szél) Valahogy azt kéne kitalálni — s együtt —, hogy ez az utolsó előtti stáció, a miénk, ne záródjék le nagyon hamar. Erre volna használható egyebek mellett

— esetleg — az irodalom is, amely érthetően elmondaná mindazt, ami várha