Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén
és a vajdasági magyar írók tapasztalatai hasonlóak lehetnek a miénkhez. A szlovákiai magyar író, ha nem vállalta, hogy légüres térbe kerülhet, engedményeket (méghozzá művészi engedményeket!) kellett, hogy tegyen, vagy az egyik adóvégrehajtónak, vagy a másiknak, vagy mind a kettőnek. A kettő ugyanis egy bölcsőben ringott. Mind a konzervatív mecénás (az állam), mind a konzervatív konzumens (az olvasók nagy hányada) kollektivisa szemszögből olvasott s mondott véleményt az irodalmi művek értékéről. Jellemző esetnek tarthatjuk, hogy amikor Balla Kálmán 1979-ben kirobbantotta a husá- ki korszak leghevesebb irodalmi vitáját, az ún. ellenzéki-konzervatív tábor az állami konzervativizmussal karöltve zúdított össztüzet a szerzőre. A különbség ugyanis az állam és a mérsékelt konzevatív „ellenzék” között jóval csekélyebb volt, mint a köztük és a Balla Kálmán által is képviselt „modernisták” között. Ez persze érthető. Az irodalom kollektivista szemléletét illetően a konzervatív ellenzék elvárásai alig különböztek a pártbürokratákétól. Ők csupán egy más gyökerű konzervativizmust próbáltak meg szembeállítani a hivatalossal. Balláék a kollektivista kiindulópontot kérdőjelezték meg, vagyis az egész konstrukciót, méghozzá alapjaiban. A pártállami és a nemzeti konzervativizmus szembenállása megint csak egy volt a többi optikai csalódás közül. Összefonódásuk következménye a Tóth-Varga nemzedék szétverése lett. Amikor Varga Imrét és Tóth Lászlót az Irodalmi Szemle akkori szerkesztőit durva ideológiai támadások érték, s hamarosan mind a kettejüknek távozniuk kellett a folyóirat szerkesztőségéből, a kollektivista konzervatívok a kisujjukat sem mozdították érdekükben. A szlovákiai magyar irodalom harmadik modernizációs nekirugaszkodása, amely az Iródia-mozgalom nevéhez fűződik, azért lehetett eredményesebb, mert akik szövetkeztek benne, okultak elődeik hibáiból. Először is: a hivatalos struktúrán kívül szerveződtek meg. Másodszor: bármiféle közéleti, küldetéses szerepet elutasítottak. Harmadszor: szorosabb és szerteágazóbb kapcsolataik voltak magyarországi nemzedéktársaikkal és a magyar reformértelmiséggel, mint elődeiknek. Negyedszer: megtalálták a velük egyívású szlovák írókhoz vezető utat. Ennélfogva nem voltak annyira védtelenek, mint azt az ember az első pillanatban gondolná, s mivel kirekesztették magukat a hivatalos intézményrendszer kereteiből, művészi kompromisszumokra sem kényszerültek. A hatalom sokáig habozott, hogy lecsapjon-e rájuk, s amikor erre elszánta magát, és beterelte őket az írószövetség karámjába, már elkésett. 1986—87-ben az írószövetség már nem az a szolgai-alázatos szervezet volt, mint pár évvel korábban, s az Iródia mentőcsónakjára sokan felkapaszkodtak az elődök közül is. A hatalom éppen kezdett meghátrálni, s a kollektivistta szemléletnek lassan a szlovák irodalomban is leáldozott a napja. Az Iródia-csoport fiatal alkotói kezdetben csak nagyon szerény művészi eredményekkel dicskedhettek, jelentősebb műveiket a forradalom után írták meg. Jelentőségüket inkább abban látom, hogy gyökeresen szakítottak elődeik tradicionalizmusával, és fölcsillantották egy alternatív szlovákiai magyar kultúra megteremtésének a lehetőségét. Két dolgot azonban már az indulásuk pillanatában tudtak. Azt, Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén
