Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - Marie Gevers: A vénkisasszonyok
Marie Gevers ker”, azaz „asztrológus" doktor leányainak mondták őket, Ingelmunster környékéről. Boszorkányok hírében álltak, mert soha nem jártak misére. Ádáz magányban éltek a kúriában. Csak a hentesnek és a péknek volt bejárása hozzájuk. Ezek mesélték, micsoda borzalmas koszban laktak ott. Soha fel nem mostak a konyhában, ahol pedig két hatalmas, gazdáihoz kutyahűséggel ragaszkodó bakkecske is lakott. Az istállóban éldegélő vénséges gebe már nem bírt megállni a lábain, a hasán átvetett posztószíjak tartották meg, melyeket vastag kötelekkel rögzítettek a mennyezet gerendáihoz. A különc vénlányok közül a fiatalabbik halt meg először. A másik rövidesen beteg lett, és ágynak dőlt. A pék talált rá nyomorúságos állapotában, ő értesítette az orvost is, Loos urat. Az orvos dacolva a beteg ellenséges hallgatásával és a két hatalmas bak fenyegető szarvaival, vakmerően behatolt a boszorkánytanyára. Megállapította a halál közeli bekövetkeztét, és a nagydarab Jóra bízta a haldokló melletti virrasztást. Jo először is megrettent, olyan mocskos volt a vánkos a konokan hallgató vén boszorkány feje alatt, bár „a fene vélte volna annak”, ha nem követi minden mozdulatát olyan megátalkodott rosszindulattal, rászegezve két kikerekedett, vérágas szemét. Jo az egyik fiókot felforgatva talált is két tiszta, vasalt és szépen összehajtogatott huzatot. Óvatosan kivette hát a vénasszony feje alól a vánkost, és le akarta húzni a mocskos cihát, hogy ráadhassa a tisztát. Amikor kigombolta és lefejtette a zsákvásznat, egy másik, ugyanolyan huzat bukkant elő, ezt kigombolva egy harmadik, ugyanolyan koszos réteg, majd egy negyedik... Jo kezdett csodálkozni a dolgon, amikor észrevette a boszorkány rásze- geződő gonosz tekintetét, és azt, hogy az ablakban, mert a földszinten történt mindez, a ma konyhaként szolgáló helyiségben, fél szemével csúfondárosan figyel az egyik bak. „Ahá, gondolta Jo, szóval így állunk! Jobb lesz, ha nem jutok el a hetedikig.” Az ötödik réteg után tehát nem ment tovább. Világos, határozott mozdulattal, a vánkost bal karjával a térdére szorítva áthúzta tisztával, és ügyet sem vetve a hatodik mocskos huzatra, gyorsan begombolta. — Énrajtam nem fogtok ki, cudarok — szólalt meg hangosan. A bak odébb- állt, a vénasszony pedig mélyet sóhajtva befordult a fal felé. Jo innen úgy érezte, nyert ügye van, elkezdte hát az előkészületeket, hogy a beteg felvehesse a szentségeket. Átszaladt Jef Voshoz, az előzékeny, púpos szomszédhoz, hogy értesítse a plébánost. Az ágy mellé kis komódot állított, rá fehér terítő híján kénytelen volt a másik párnahuzatot teríteni. A házban sehol egyetlen feszületet nem lelt. Egy kegytárgy előkerült azonban, mégpedig egy, a szemében roppant impozáns szobor, a könnyező Krisztus az Olajfák hegyén. Jo így hívta a szobrot: „Urunk a sziklán.” Kis oltárt rögtönzött hát két szép, négyszögletes talapzatú gyertyatartóval, a kemencéről emelte le őket, s melléjük a Jef Vostól hozott barkát rakta egy pohár szentelt vízben. Az ágy végébe ülve, kezében rózsafüzérrel várta a papot. A vénasszony többé nem nyitotta föl a szemét. Odakint meleg fényekkel esteledett, lassan vége felé közeledett a június. A két bak elhevert a gyepen, békésen szendergett. Jo ismét úgy érezte, hogy a vánkos kapcsán hozott
