Irodalmi Szemle, 1997

1997/1 - Tőzsér Árpád: A harmadik géniusz

Tözsér Árpád

Az öt géniusz ismertetését. S hajoljunk inkább közelebb a műhöz: mi érvényes belőle a ráció számára is és ma is, s esetleg mi nem.

Az egyes kultúrkörök betájolásában és jellemzésében nyugodtan egyetérthetünk Hamvassal. S leszögezhetjük azt is, hogy a mai genius locikat is jobban megérthetjük Hamvas géniusz-elmélete alapján, mintha a korábbi gyakorlatok szerint a néprajzi-nemzeti sajátosságokban, tájnyelvi agy tájföldrajzi érdekességekben keresnénk a jellegzetességeiket.

írókként, irodalmárokként viszont nem fogadhatjuk el a szerző géniusz-elméletéből azt a tételt, amely szerint a géniusz célja a brahman-kaszt kihordása, létrehozatala. Pontosabban ennek az irodalmunkra vonatkoztatását nem fogadhatjuk el. Az irodalom nem teleologikus képződmény, hanem önmagát kifejező nyelvi- és tudatorganizáció.

S nem fogadhatjuk el teljesen a harmadik vagy északi géniusz minősítését sem. Mi ugyanis úgy érezzük, hogy amit Hamvas erről a géniuszról elmond, az csak a 18. illetve 19. század „északi” irodalmait jellemzi. S a mi igazunkat bizonyítják Hamvas példái is. Az ő számára az „igazi nagy északi költők” Burns, Jacobsen és Hamsun. (Az első 18. századi, a másik kettő 19. századi.) A magyar „északkal” kapcsolatban Petőfit©, Tompát és Mikszáthot emlegeti. (Mikszáthot

— „babonás ateizmusa” miatt — elítélően, Petőfit pedig „naiv természetimádata” miatt alföldi születése ellenére is az északiak közé sorolva!). Igaz, más összefüggésekben említ két 20. századi szerzőt is: Krúdy Gyulát és Gulyás Pált. (Az előbbit mint pozitív példát „a mély jellemrajzra, a magasabb szellemi értékek realizálására és a formákra”, az utóbbit a Kelet és Nyugat összekapcsolójaként. Krúdyról a későbbiek során majd még mi is szólunk.) Általánosságban viszont elmondhatjuk, hogy Hamvas nem vesz tudomást a közép-európai irodalmak 20. századi szerzőiről és ezeknek az irodalmaknak a változásairól, nem látja, hogy nagyjában azon a területen, ahol ő a 18. és 19. században csak üres, beépítetlen és hagyománytalan tartományt észlel, illetve „nyugat kulturális provinciáját” látja, ott a századfordulón, Bécs és Prága centrummal egy új, sajátos géniusz van születőben.

Nem látja Wittgenstein Bécsét. nem látja a szecessziót, a prágai strukturalista iskolát, a bécsi kört. nem látja a lengyel katasztrofizmust, tragigroteszket és abszurdot. Igaz, ő Bécsett Nvugat géniuszához sorolta, de látnia kellett volna, hogy Bécs ekkor Közép-Európának, vagy ha úgy tetszik az Északi Géniusznak nemcsak adminisztratív, hanem szellemi fővárosa is, s a felsorolt szellemi áramlatok elindítói és művelői nemcsak a bécsiek voltak, hanem az Északi Géniusz szinte egész területéről odaáramlott művészek és tudósok is. (Csak egyetlen példa: a filozófusok említett bécsi körének tagja a cseh Phi- liph Frank, a finn Erich Kaila és a dán Jörgensen is.)

S a cseh Hašekkel és Čapekkel kezdve, s a lengyel Gombrowiczcsal és Witkiewiczcsel folytatva hosszan lehetne sorolni az íróit is Észak Géniuszának, akik ebben az időben „a művelődés és polgárosultság eszközeit” már nem „csak átveszik és használják”, de teremtik is. S amit megteremtettek, az csak itt jöhetett létre, Északon, a kulturális provincia területén, ahol a lélek