Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - MARGÓ - Gábor Bertalan: Mit ér az értelmiségi, ha keresztény?
MARGÓ szont erre a hitre csak az egyház élő közösségében juthatunk el, s maradhatunk meg. Az egyház élő közösségében. Ma sokszor elhangzik: Jézus igen — egyház nem! Micsoda tévedés! Hiszen Jézus az Egyházban van jelen számunkra. Szent Pál szerint az Egyház — Krisztus Teste. (vö. Kol 1,24) Jézust az Istenembert csak az egyházban, az egyház hitével a Szentlélek erejében valljuk meg Messiásnak és Úrnak. Mert hiszen még: „azt sem mondhatja senki — Jézus az Úr — csak a Szentlélek által”. (1 Kor 12,3) Az egyház nélküli Jézus ugyanis megmarad csak embernek, s előbb-utóbb olyan tulajdonsággal ruházzák fel, amilyet a korszellem éppen megkíván. Nem véletlen, hogy sorra jelennek meg manapság az „Igaz Jézus”-ról írt szellemes könyvek, amelyekben Jézus hol galileai álmodozó, hol együttérző humanista eszménykép, hol követésre méltó forradalmár, hol pedig az emberi jogok következetes védelmezője. Mindent szépen elmondanak Jézusról, csak egyről mélyen hallgatnak. Arról, hogy Jézus az Isten Fia, aki örök életet hozott nekünk. A keresztény értelmiségi számára tehát a „nem szégyellem az Evangéliumot” azt jelenti, hogy nem szégyellem az egyházat. Ki kell mondanunk: az újpogányság századvégében élünk. Századunk embere nem annyira ateista, mint újpogány. Mi jellemzi ezt az újpogányságot? Isten tagadása? Nem. Alig van ember, aki tagadná Istent. Az újpogányságot épp a racionalizmus és a hiszékenység keveredése jellemzi. Az újpogány — az igazság őszinte keresése helyett — érzelmi és egyéb igényeinek egyéni kielégítésére törekszik. Az újpogányság idejében nem véletlenül beszélünk új evangelizációról. Újraevangelizálásról. Századvégünk új evangelizációért kiált, s erre a keresztény értelmiségnek fel kell készülnie. Pontosabban a keresztény értelmiséget erre fel kell készítenünk. A kisebbség értelmiségét is! Nagy feladat előtt áll századvégünk papsága. Elsősorban főpapsága. Meghallani századvégünk sátáni kiabálását. Meghallani az újraevangelizálás szükségének kiáltozását. Meghallani a keresztény értelmiség kicsiny voltának kiáltását. Meghallani a hitükért áldozatot vállaló értelmiségiek sikolyát. Hallgatva hallani az idők jelét. Jézusunk egy-egy komoly helyzetben nem véletlenül mondta: „Akinek van füle, hallja meg.”(Mt 11,14.) A keresztény értelmiség felkészítése azért sem tűr halasztást, mert például népünk körében sok ember számára a kereszténység csupán annyi, mint jó magyarnak lenni. Találóan nevezi az ilyen kereszténységet Pápai püspök úr „kopjafás” kereszténységnek. Az ilyen fajta kereszténységnek azonban nincs jövője. A hovatartozás-tudat, az egyház-, az ember-, a haza-, az ellenségszeretet, az értékőrzés — csak élő kereszténységre számíthat. Azt hiszem, hogy a két világégés, az izmusok tucatja után vak az, aki nem látja, hogy a pusztán emberi hit, tisztesség, igyekezet, jóra törekvés nem áll meg soká keresztény hit nélkül. Ki lehetne a keresztény értelmiségnél jobban hivatva arra, hogy — a tudatos keresztény hit talajából táplálkozva, rámutatva az éltető gyökerekre — megértse és megértesse hitünk és kultúránk értékeit?! Nos, mi lenne a teendő?! Szó szerint illik ránk a jézusi szó: „Ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan.”(Lk 13,5) Elmúlásra ítéljük
