Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - TUDOMÁNY - Popély Gyula: Politikai élet és intézményrendszer Csehszlovákiában a két világháború között
Politikai élet és intézményrendszer Csehszlovákiában a két világháború között Géza, az Országos Keresztényszocialista Párt elnöke 1927. július 1-jén az egész felvidéki magyarság nevében táviratban üdvözölte az angol lordot, és köszö- netet mondott neki bátor kezdeményezéséért.“ * * * 1929-ben lejárt az 1925-ben megválasztott Nemzetgyűlés mandátuma, s a kormány októberre kiírta az új parlamenti választásokat. Az új nemzetgyűlési választásokon a két magyar testvérpárt közös listával indult. Az 1929. október 27-én lebonyolított választásokon a szövetkezett magyar ellenzéki pártok aránylag újból szép eredményt mondhattak magukénak. Az Országos Keresztényszocialista Párt a közös listán 5 képviselői és 2 szenátori, a Magyar Nemzeti Párt 3 képviselői és 4 szenátori, a Szepesi Német Párt pedig 1 képviselői mandátumot szerzett. Képviselők lettek: Dobránszky János, Fedor Miklós, Hokky Károly, Jabloniczky János és Szüllő Géza a keresztényszocialisták, Holota János, Szent-Ivány József és Törköly József a magyar nemzetiek, valamint Nitsch Andor a szepesi németek részéről. Szenátori mandátumot nyertek Böhm Rudolf és Grosschmid Géza a keresztényszocialisták, valamint Füssy Kálmán, Korláth Endre, Richter János és Szilassy Béla magyar nemzeti pártiak. A szövetkezett ellenzéki pártok tehát összesen 9 képviselői és 6 szenátori mandátumhoz jutottak 22 A felvidéki magyar pártok politikája azonban a húszas és harmincas évek fordulóján — e pártok tartós politikai súlya és befolyása ellenére — bizonyos tekintetben válságba került. A pártpolitikai válságtünetek egyenes következményei voltak az egész csehszlovákiai magyar társadalmon belül megnyilvánuló gazdasági, szociális, társadalom-lélektani, kulturális és nem utolsósorban nemzettudati válságjelenségeknek. Az egyre komorabban feltornyosuló magyar társadalmi problémák a húszas és harmincas évek fordulóján generációs válsághoz is vezettek, úgy is mondhatnánk, hogy a „fiúk” lázadásához az „apák” ellen. A köztársaság egyetemeit látogató, illetve a friss diplomával rendelkező magyar ifjúság ekkor jelentkezett önálló politikai és társadalmi hatóerőként a kisebbségi magyar életben. Ez az ifjúság már az impériumváltás után a kisebbségi sors ezer viszontagsága és nyomorúsága közepette végezte középiskolai és egyetemi tanulmányait, s kétszeresen is érezte a maga elesettségét és leszorítottságát mind társadalmi, mind pedig nemzeti vonatkozásban. Ezek az ifjak korán ráébredtek, hogy ők csupán másodrendű polgárai lehetnek a Csehszlovák Köztársaságnak. „Türelmetlenek voltunk, mint a gyógyíthatatlan betegek, akiket a halál rémk<' :>e kísért”— vallotta erről másfél évtized távlatából Kovács Endre, a korszak egyik ismert diákvezére. „Szemünk előtt jóformán semmi út nem világított. Ahonnan természetes segítséget vártunk volna, gyanakvó tekintetek szegeződtek ránk. Politikusaink két évtizeden át atyai fensőbbséggel őrködtek, hogy a fiatalság megmaradjon jó magyarnak, de a jó magyarság kritériumát sokan keresték üres külsőségekben.”"5 A felvidéki fiatal magyar értelmiség egy csoportjának önmegvalósító útkeresése eredményeként született meg 1928. augusztus 3-ika és 13-ika között a
