Irodalmi Szemle, 1997

1997/1 - Ján Milčák: A fülbevalós férfi

Ján Milčák

A fa környékén letaposták már a füvet. A fiú körülnézett. Jó helynek látszott. Levette a tarisznyáját.

— Ne gondolj rá! — szólalt meg Mechiás.

— Kire?

— Arra a lánykára, akit egy ideig követtünk.

— Gyönyörű volt — mondta a fiú.

— Csitri fecske?

— Igen, olyan csitri fecske — bólintott rá a fiú.

Mechiás levette a kalapját. Megtörülgette a napszemüvegét. Megcsillant benne a reggeli nap fénye. A kalapot aztán maga elé tette. Ósdi fekete kalap volt, kopott karimájú. Aztán térdre ereszkedett.

— Ne, még ne! — mondta a fiú.

Az öreg a nap felé fordította az arcát. Meggyőződése volt, hogy a napsugár az arcán keresztül áthatja egész testét. És erőt ad neki.

A fiú a nadrágja zsebébe nyúlt. Egy ideig kotorászott benne. Végül egy pénzdarabot vett elő, és a tenyerébe fektette. Picurka, sárga színű pénzecske volt. Karácsonykor kapta egy asszonytól, aki libát vágott, és annak a gyomrában találta. A pénzt akkor tette a liba csőrébe, amikor tömni kezdte. Kopott volt, és mindkét fele teljesen sima. A fiú ettől kezdve mindig magánál hordta.

— Idecsalogatott mindenkit, aki csak erre jár — mondta.

Babonás volt. A pénzt a kalapba dobta. Egy ideig még nézte, miként csillog a kalap aljában.

— Nem leszünk itt sokáig — mondta.

Megszólaltak a harangok. Messziről hallatszott. Mechiás keresztet vetett. A leapadt patakocska hídján búcsújárók tűntek fel. Elöl fiatal legény lépdelt. Mezei virágokkal díszített feszületet vitt. Mögötte lány lépkedett. Ő volt az elő- énekes. A nyitott imakönyvből Mária-éneket énekelt. A többiek aztán vele énekelték

A fiú előbbre lépett. A kezével beárnyékolta a szemét.

— Már jönnek — mondta —, most térdepelj le.

Mechiás nekikészülődött, kitapogatta a kalapot és két térdre ereszkedett.

— Még szomjas vagy? — kérdezte a fiú

— Hallottak már olyat, hogy a szomjúság magától elmúlik?

— Nem, olyat nem — mondta a fiú.

Kihalászta a tarisznyából a bádogkulacsot. Kinyitotta, és az alját fölemelte.

— Nagy itt a ricsaj, nagyobb, mint gondoltam volna — jegyezte meg Mechiás.

Ósdi katonakulacs volt. Már akkor horpadozott volt az oldal, amikor a szemétdombon találta.

A kalap alján csörrentek a fémpénzek.

A fiú átment az úton. A fűben búcsújárók ültek. Pihentek. A tüskés bokrokhoz vette az irányt. Szaladni kezdett. Ahogy áttört a bozóton, egy másik réten találta magát. A fű térdig ért, és margaréták nyíltak közte. A rét végén almáskertet pillantott meg.