Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - Duba Gyula: Gyertyák esőben (regényrészlet)
Duba Gyula A költő bronzszobrára fojtogató füstfelhő leplét borítják, alig látható tőle a nemzeti géniusz szimbóluma. S amikor majd az egész befejeződik, s a friss tavaszi szél kifújja a térről a füstöt és a bűzt, olyan lesz, mintha a szoborról most rántanák le a leplet, hogy felavassák. Közben a menet néhányszor meggyújtotta gyertyáit, és igyekezett sorokba rendeződni, de el nem indulhatott. Nem léphetett az úttestre a gépektől. Kevesen emlékeztek rá, hogy pontosan meddig tartott a gépek tombolása. Voltak, akik az állították, hogy órákon át! Sokan másfél órára becsülték az akciót. Mások alig félórányi időről beszéltek, ám az olyan őrületesnek tűnt fel előttük, hogy szinte végtelennek hitték. A füstben és a gépzúgásban, a zártság okozta félelemben néhány nő elájult, sokan rosszul lettek, néhányukat a rohamrendőrök kiegengedték a körből. Egyedül ők és a kísérőik juthattak át a kordonon. A jelenlévők napokig mesélték a városban, mi esett meg velük a Hviezdoslav téren. Feltűnt azonban, hogy az emlékek idézése és a vélemények erősen különböztek és számos esetben ellentmondtak egymásnak. A résztvevők nem tudták hirtelen elmondani, mi történt velük! Mintha valamilyen rejtélyes tömeghatás áldozatául estek volna s képtelenné váltak, hogy józanul figyelemmel kísérjék és tudatosan átéljék az eseményeket. A visszaemlékezések azonban megegyeztek abban, hogy az emberek elemi erővel megérezték az idő meddőségét, a kilátástalanság és hiábavalóság csupasz reményének a jelenlétét. S ez az érzés annyira megbénította őket, és oly iszonyatos rémületet okozott bennük, hogy attól sokáig nem szabadulhattak... Erősen szürkült, az utcai lámpákat éppen meggyújtották, amikor feloldották a zárlatot. A rohamrendőrök oly gyorsan szálltak be az autóbuszokba, hogy szinte azonnal eltűntek. A gépek pedig rejtélyesen és észrevélenül vonultak ki a képből, amilyen váratlanul megjelentek. A téren álló rendőrautók hagyták el utoljára a helyszínt. Előtte a százados hangerősítőjével néhányszor a dermedtségükből nehezen ocsúdó tüntetőkre kiáltott: — Békésen oszoljanak szét és menjenek haza, emberek! A szobor előtt ácsorgó magányos tömegből kiválasztottak mintegy alkalomszerűen, bár bizonyára nem véletlenül, pontosan tudták, kit keresnek, és elvezettek néhány férfit, és autóba ültették őket. Egyikük neve nyilvánosságra került, szóbeszéd tárgya lett, Oravskýnak hívják. S ahogy a rendőrök elmentek, abban a pillanatban megindulnak a villamosok. Sorra jönnek a belváros felől, és sikongva elfordulnak a Savoy kávéház mellett. Barabás végre a térre ér. A füst felszállt, de a füstszag és a bűz még erős. Nyugtalanul jár fel-alá a szobor előtt, egy helyen számos gyufaszálat lát, az eső egészen elállt. Nem talál vérfoltokat, a lánctalpak nyomát sem leli. A történelem tiszta pillanatából fényekkel áttört, tisztuló félhomály és kesernyés levegő maradt. A szobortól látta, Hviezdoslav a tanú, gondolta akkor, hogy a Carltonból emberek lépnek ki, felöltős és kalapos alakok, megismerte a polgármestert és a kulturális minisztert. Utoljára a Titkár távozott. A közeli mellékutcában a szenvedélyesen vitatkozó utcai politikusok már arról beszéltek,
