Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - Duba Gyula: Gyertyák esőben (regényrészlet)
Gyertyák az esőben A Jesenský utcán, Rózsa utca, sőt V. Mohamed szultán utcája egykor, menetrendjük szerint, folyamatosan érkeznek a villamosok. Utasaik láthatják a Ghanimédész szökőkút zöldesbronz békáit, a csupasz szökőkút vize a föld mélyében rejtőzik, s a kút mintha didergő kilátástalanságot árasztana. Aztán a villamosok elfordulnak és visító fékekkel lassítanak a Savoy-sarki megállónál. A villanyóra fél ötöt mutat fölöttük. Látszatra semmi feltűnő. Csak az szokatlan, hogy a megállónál több ember várakozik, mint amennyien felszállnak. S az órával szemben a Hviezdoslav térre megérkezik az első rendőrautó. Terjed a híre a városban, s már sokan tudnak a készülő tüntetésről. A hatóságok nem engedélyezték, betiltották. Szakító próba lenne? De hát ki és mit szakít el vele? Talán az elszánt dac első fecskéje, a nyilvános ellenállás első sejtje, mely osztódással szaporodhat? Felkavarná a meddő időt! A városban nagyon gyorsan híre ment, bár úgy tűnik fel, magától valósul meg, ösztönösen és szervezés nélkül, mintegy véletlenül. Jelenésszerűen, akár a vallásos csodák, amelyeket aztán az egyház nem vállal vagy szentesít. A Notre-Dame előtt csoportosuló tömeg mintegy kétszáz főnyire nőtt. Csendben áll s várakozik, s mintha merészségében időnként beleborzongana. Ellepte a templomocska előtti teret és a kis parkot átszelő és körülvevő utakat. A tömeg hátul szinte a templomfalaknak feszül. Ösztönösen támaszt keres a vén sziklafalakban, talán isten hajlékának bizalmat adó biztonságát tudja maga mögött. S közben megbizonyosodik róla, hogy hátrálásra, visszafordulásra nincs lehetőség. A város egykor szigorú középkori jog jegyében élt. A szent helyre menekülő s ott elrejtőzött bűnösöket erőszakkal nem hurcolhatták ki a templomból. De a Notre-Dame súlyos sötét tölgyfa ajtaja zárva van. A templom nem lehet menedék, nem adhat védelmet, elvont szimbólum csupán, a remény ígérete?, vagy inkább a bukás tanúja lehet. Zárt templom nem lehet menedék... s a középkor is messze van... Egyre nyomasztóbbá válik a délután, ólomsúlyával ránehezedik a várakozás. S az időjárás romboló kedve, zaklatott idő. Egész nap váltakozva süt a nap, ám a levegő hűvös. Az égen szürkésbarna gomolyfelhők szállnak nagy tömegekben. Komor nyájaik széle fehér, néha ragyogóan ezüstszínű, időnként mögéjük bújik a nap, és elrejtőzik, aztán nagy erőfeszítéssel ismét előbújik, és örvendezve felragyog, de a gomolyfelhők máris rárohannak. Fény és árnyék állandó váltakozása nyugtalanná teszi a várost, elsápad, majd ismét fénnyel telik meg a világ!, hűvös szelek és sietős meleg napfoltok állandó cserélődése nyugtalanítja. Az épületek időnként felragyognak, aztán ismét szürke lepelbe burkolóznak. A Notre-Dame előtt szorongó csoportnál sokkal többen várakoznak a járdákon, a sétány mentén, a villamosmegállónál s a Nemzeti Színház előtt. A semleges állampolgár képmutatóan áll a járdán, és kíváncsian várakozik. Semmit nem akar, s azonnal tovább megy, ha kell! A készülődő eseményekhez nincs köze, éppen csak megállt egy pillanatra. Erre jártak, hát megálltak, hogy kifújják magukat. Arra kíváncsiak, hogy miért állnak itt a többiek. A tömeg kíváncsiságának alapja, hogy az ember megtudja,
