Irodalmi Szemle, 1997

1997/4 - Z. Németh István: A fűrészhangú démon (regényrészlet)

Z. Németh István

Lerogyunk az egyik üres asztalhoz, rágyújtok egy cigarettára, közben óvatosan felmérem a terepet, s intek a verejtékben úszó kövér kocsmárosnak, hogy két korsó sört kérünk. Vera azt fürkészi rajtam, hogy ebben a lelkiállapotomban szabadjára eresztheti-e csacskaságait. A nemleges választ látni a szememből, ám ő mégis megpróbálkozik vele.

— Azt még én is meg tudom állapítani, hogy amennyiben visszafelé igyekeztek a nyaralóba, akkor találkoznunk kellett volna velük — mondja elgondolkozva. — Nincs kedved megkérdezni a csapos bácsit, hogy nem látott-e üldögélni három szomjas fiatalembert?

— Nincs.

— Akkor majd megkérdezem én — mondja, s még mielőtt visszatarthatnám, felugrik. Nagyon izgága tud lenni akkor is, ha az nem indokolt. Még Picur dossziéját is akkora figyelemmel fogadta, mintha csak a legújabb párizsi divatlapot tartaná a kezében. Néha nagyokat hümmögött hozzá, mint aki éppen valami érdekes felfedezést tesz. Pedig a Picur által összegyűjtött anyag

— minden igyekezet ellenére — nem alkalmas arra, hogy érvényes következtetéseket vonjunk le belőle. Bár lehet, a kéjtündérke máshogy gondolja, esetleg hirtelen működni kezdett az a sokat emlegetett ötödik érzéke.

— Nem voltak itt — közli izgatottan, amikor mellém vágódik a fapadra.

— A kocsmáros legalábbis nem látta őket.

— Talán most békésen falatoznak valahol.

— Igen, de hol? — dobol az asztalon Vera a rövid kis ujjaival, majd ugyanezekkel megragadja a söröspoharat, és egy hajtásra megissza a sör felét.

— Talán meg akarnak tréfálni bennünket.

— No, az éppenséggel kitelik tőlük.

Vera kicsit megnyugszik. Kortyolja a sört, és lopva engem figyel. Nem nehéz észrevennie, hogy csak adom a hidegvérű angolt, s gyorsabban iszom az italt, mint az indokolt lenne. Nyomasztó ebben a kocsmában üldögélni, legalábbis annak, akit foglalkoztatnak a völgyhöz kapcsolódó mendemondák.

Fizetek. Vera gondolkodik, megigya-e az utolsó cseppig, aztán úgy dönt, hogy nincs helye a pazarlásnak. A kocsma előtt tanácstalanul álldogálunk egy darabig.

— Figyeled? Az a kocsi, amelyik az előbb itt állt... Ezek is Picurt keresik.

— Akkor már ketten vagyunk.

— De nekünk kell hamarabb megtalálnunk őt.

Elindulunk a hétvégi ház felé. Verocska panaszkodik, hogy megéhezett, elcsacsogja, hogy ez mindig így van vele, ha sört iszik. Nem zavarja, hogy figyelmen kívül hagyom a monológját, szépen elszórakoztatja magát, ahogy ez egy jó kislányhoz illik is.

Az út a házhoz egy völgyben fut, melyet meredek hegyoldalak öveznek: másfelé menni egyszerűen nem lehet. Az üzemi üdülő ott áll nem messze a vasúti hídtól. Valamivel följebb, az út menti patakban szoktak engedély nélkül pisztrángra horgászni. Nagyon remélem, hogy Picurékat a nyaralóban találjuk. Közben Vera még mindig mondja.