Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - Zalán Tibor: A szomjúság nyelvén (szonettkoszorú)
Zalán Tibor mögéje ért Illatok lefödnek s Halottan néz foszlik Szét a másik esik a lélek Ázik lehet Könnyebb a mondhatatlan Arcodhoz mászik űrpor és eső Ütődik a ködnek (Lebontogatja csontját) űrpor és Eső ütődik a ködnek Vér fölszivárog Izmok erőlködnek mélyben Hangyák áradnak a hajnal repedésein Letakart arccal a halott Lány hever Verejtékcsöppek dermednek a combján Haját a földnek adja szétvágott Szemén tompa zajjal át a kép zuhan Magára hagyja a látvány Az emlék Lebontogatja csontját az Érzelmek könnyű Fogatja a kisgyermekkel Száll tépett utat szánt A kerék minden Vad fordulatra felsír és ölében a halott Apja feltartott ujj a semmire mutat (A kö fogadja) feltarott ujja Semmire mutat ott Van és talán már Nem lesz ott soha nincs a szeretetre Sem többé oka verdeső Szárny a fölsértett tudat kutatja Mi vetette sorsukat oda Az agy lágy lüktető Kocsonya loccsan ahogy A kő fogadja Csoda sincs eső Veri a patkánylyukat férgek kara Lepedőn felugat
