Irodalmi Szemle, 1997

1997/1 - Ardamica Ferenc: Az éles kanyar

Ardamica Ferenc

— xMondd, hogy lesz ezután?

— Ne, kérlek, ne! Ma ne! Ne rontsuk el ezt az estét! Majd holnap... vagy azután... Ráérünk... Ma még ne! — könyörgött az asszony, és a férfi ezt is ráhagyta, takarodót fújt.

Kéz a kézben aludtak el.

Első álmukat a kapucsengő berregése zavarta meg.

A férfi meggyújtotta az éjjelilámpát.

— Ki lehet az?

Rémülten néztek egymásra.

A kapucsengő ismét megszólalt — ezúttal jóval erélyesebben és hosszabban — mintha soha nem akarná abbahagyni.

A férfi kiugrott az ágyból, megkereste a házi köntösét, magára kapta, és elindult kaput nyitni.

Az asszony lassan, nagyon lassan kászálódott ki az ágyból, pongyolába bújt, a szélesre tárt ajtón átment a nappaliba, és megállt a kanapénál. Állt, állt a kislány fölött, mereven nézte, elraktározta az arcvonásait. Aztán letérdelt hozzá, és megcsókolta ökölbe szorított parányi kezét. Majd fölemelkedett, hogy szembenézzen a jövevényekkel: egy férfival és egy nővel. Mindketten egyenruhában voltak.

— Maguk a temető melletti baleset szemtanúi? — szegezték nekik a kérdést.

Az igen és a bólintás után az egyenruhás fellélegzett.

— Csak hogy megtaláltuk magukat! Hol a gyermek?

Az asszony a kanapéra mutatott.

— Nem esett baja?

Az asszony a fejét rázta.

— Honnan tudja? — förmedt rá az egyenruhás.

— Megvizsgáltam — válaszolta az asszony.

— Maga orvos? — kérdezte gúnyosan az egyenruhás nő.

— Nem..., de anya vagyok! — mondta az asszony angyali ártatlansággal.

— Már megbocsásson, de azt, hogy a gyermek sértetlen, inkább egy szakember szájából szeretném hallani. Bevisszük a kórházba.

— Fölösleges... Higgyék el, fölösleges.

— Ne vitatkozzon, inkább készítse el a gyermeket.

Az asszony a kanapéra terítette a lábzsákot, mindkét oldalán lehúzta a villámzárat, felemelte a pólyában fekvő kislányt, és a közepére helyezte. A pólya egyik oldalára fektette a cumlis üveget és a csörgőt, a másik oldalára a zsebkendő és az a pelenka került, amelyik még nem volt használva. Meg az, amelyik a fűtőtesten száradt. Legvégén a szőke fejecskére igazította a sapkát

— a kislány nem ébredt fel — és mindkét oldalon felhúzta a villámzárat.

Az egyenruhás nő — félretolva az asszonyt — karjára vette a lábzsákot.

Az egyenruhás férfi ezalatt a férjjel beszélgetett.

— Micsoda könnyelműség?! Hogy tehettek ilyet?! Miért nem vártak meg minket?