Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - TALLÓZÓ - Balogh Sándor : A nemzeti és a nemzetiségi kérdés a Kádár-korszakban
A nemzeti és a nemzetiségi kérdés a Kádár-korszakban tatórikus intézkedéseivel — maga is cáfolta nemzeti szempontú kijelentéseinek, ígéreteinek komolyságát. Ugyanakkor, a hatalmi tiltásokkal és a büntető- eljárásokkal szinte párhuzamosan, a nacionalizmus elleni harc vált a központi politikai és ideológiai kérdéssé. Ennek jegyében a nacionalizmus minden irányzata és árnyalata gyakorlatilag ellenségesnek minősült, a Hortl korszak pedig a maga egészében, globálisan fasisztaként értékelődött. Kádár János 1957 júniusában elhangzott beszédében elismerte, hogy „dicsőséges nemzeti felkeléseink progresszív szerepet töltöttek be hazánk és az emberiség történetében”, de úgy vélekedett, hogy ezt a körülményt a legutóbbi években sokszor túlságosan egyoldalúan hangsúlyozták és nem mutattak rá, hogy egyidejűleg a magyar uralkodó osztályok is elnyomtak más népeket. Március 15-ét egyébként már korábban kormányrendelettel iskolai szünnappá degradálták, majd 1957 májusában, amikor új címert fogadott el az ország- gyűlés, Kádár János javasolta a Kossuth-címer elvetését. A nacionalizmus elleni harc kérdését a hatalom olyannyira fontos politikai és ideológiai feladatának tekintette, hogy még 1958-ban és 1959-ben is időszerűnek tartotta annak az új értelmezését és magyarázatát. A népi írókkal kapcsolatos állásfoglalás és a burzsoá nacionalizmussal foglalkozó irányelvek megjelenése azután a nacionalizmus elleni harc „új hullámát” indította el, igaz, most már inkább ideológiai kampány formájában. A Kádár-korszakban a hatalom a proletár internacionalizmus feltétlen vállalását úgyszólván végig az igaz hazafiság fontos kritériumának tekintette. A valóságban azonban a proletár internacionalizmusrá történő hivatkozás elsősorban a Szovjetunó iránti hűséget, a szovjet politikához való egyoldalú és kritikátlan igazodást jelentette. A „parttalan” nacionalizmus és az internacionalizmusnak eme leszűkített felfogása vitathatatlanul kirekesztő jellegű és hatású volt nemzeti szempontból, függetlenül a hatalom szándékától. A nemzeti politika erőteljes önkorlátozása idején is születtek viszont olyan kormányintézkedések, amelyek a társadalmi megbékélést is szolgálták. Ilyenek voltak többek között, a Nagy Imre-kormány által eltörölt begyűjtés hatályának változatlan megőrzése, a pártonkívüliek funkció-vállalásának kiszélesítése, a korábban kuláknak minősített parasztok tsz-tagsága, a származási előírások eltörlése az egyetemi és főiskolai felvételeknél, valamint nem utolsósorban az ún. kétfrontos harc politikájának alkalmazása és ezzel összefüggésben a Rákosi-csoport politikai visszatérésének megakadályozása. Az 1960-as évek derekára fokozatosan megérlelődött, alapjában véve létrejött Magyarországon — korabeli hivatalos kifejezéssel élve — a szocialista nemzeti egyetértés. A gazdasági eredmények s ezen belül az életszínvonal érezhető javulása, a kulturális nyitás, az egymást követő amnesztia-rendeletek nyilvánvalóvá tették, hogy a hatalom komolyan törekszik a társadalmi megbékélésre, sőt attól sem idegenkedik, hogy az „októberi követelések” egyiké- másikát megvalósítsa. A hatalom fentebbi intézkedéseit a tőkés külföld is honorálni látszott. Az 1960-as évek derekán a legtöbb nyugati állam — az USA kivételével — kő
