Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - TALLÓZÓ - Balogh Sándor : A nemzeti és a nemzetiségi kérdés a Kádár-korszakban
A nemzeti és a nemzetiségi kérdés a Kádár-korszakban nemzetiségek akkor is hátrányos helyzetbe kerülhetnek, illetőleg kerülnek, ha az adott államban formálisan betartják a szóban forgó szabadságjogokat. A nemzetiség ugyanis csak akkor és ott élhet valóban a deklarált emberi és polgári szabadságjogokkal, ahol biztosítják számára kultúrájának megőrzését és fejlesztését, s ezen belül mind az állami, mind a társadalmi életben garantáltan szabályozott anyanyelvének szabad használata. A nemzetiség ezen kollektív joga nem privilégium, ahogyan azt egyesek napjainkban is gyakran értelmezik, hanem az állampolgári jogokból való tényleges részesedésének eszköze és alapvető feltétele. Ennek megléte nélkül ugyanis a nemzetiségnek nincs lehetősége arra, hogy részt vegyen sorsának alakításában. A szövetséges nagyhatalmak fentebbi állásfoglalásai, mindenekelőtt a kollektív felelősség elve és gyakorlata, valamint a nemzetiségek kollektív jogainak tagadása, pontosabban figyelmen kívül hagyása igen komoly hatással voltak a közép- és dél-kelet-európai térségbeli államok, köztük Magyarország kormányainak a politikájára. Ehhez járult, hogy a legyőzött államok a béke- szerződések ratifikálása után sem nyerték vissza a szuverenitásukat, hanem a korlátozott szuverenitás valamelyik változatában részesedtek. A szövetséges nagyhatalmak Európának sem a nyugati, sem a keleti feléből nem vonták ki a csapataikat, hanem változatlan helyben maradásukat a NATO, illetőleg a Varsói Szerződés aláírásával törvényesítették. A két világháború között Magyarországon a nemzeti kérdés lényegében egyet jelentett a Trianon revíziójáért folytatott küzdelemmel. Még a Bethlen- kormány mérsékeltebb nacionalizmusa, a neonacionalizmus is tulajdonképpen csak azokat tekintette a nemzet tagjainak, akik aktívan harcolnak Trianon revíziójáért. Az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején viszont már faji alapon zártak ki társadalmi csoportot a nemzetből. A Horthy-korszak nemzeti politikája valójában a társadalom többségét kirekesztette a nemzetből. Mégpedig nemcsak azáltal, hogy a „szűkén mért” emberi és polgári szabadságjogokból sem részesedhetett a többség, de az ún. zsidótörvények és más intézkedések bevezetésével a hatalom nyíltan fasiszta rendszabályokat alkalmazott. A nacionalista politika az ország területén élő, most már kisebb arányú és létszámú nemzetiségeknek, a németet kivéve, nem szentelt igazán komoly figyelmet. Ugyanakkor a határokon túlra kényszerült magyar nemzetiségű lakosságot megpróbálta az irredenta szolgálatába állítani. A nemzeti kérdés iránti közömbösséggel aligha vádolható Szabó Dezső és Németh László maró gúnnyal ítélték el a Horthy-rendszer irredentizmusát. „Nagy bűnt követtek el azok —- írta 1934-ben Szabó Dezső —, akik belpolitikai tényezővé aljasították az irredentát. Ennek lármájával vonják el a magyarság figyelmét életérdekei megépítéséről, faji és szociális problémáitól s az idegenek mohó hódításától. A n: ninrc az istennek az a levitézlett politikai csirkefogója, aki az irreden- tában újból és újból nem fürösztheti magát a magyarság Szent György lovagjává.” Németh László a magyar irredentát önmagában komolytalan
