Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - Ardamica Ferenc: Az éles kanyar
den fáradságért, ezt a tüzet úgy sem lehet eloltani, a tűz lesz a győztes, gondolta, és próbálta megérteni az asszonyt. Igazság szerint nem tehetett mást, nem volt más választása. Tisztában volt vele, ha nem áll mellé, ha ezekben a percekben nem érti meg, ha más malomban őröl, örökre elveszítheti. Gondolataiból a rohammentő szirénája zökkentette ki Kisvártatva a vijjogó rendőrautóval találkoztak. Amikor feltűntek az első házak még a tt> oltókkal is. Szemük ismét összevillant. Ezúttal cinkosan. Benn voltak a városban... Hevesen dobogó szívvel készülődtek a leszálláshoz, izgatottan, egymást lökdösve igyekeztek az ajtó felé, mintha attól tartottak volna, hogy valaki (vagy valakik) megakadályozhatja (megakadályozhatják) őket a távozásban. Kellemes ünnepeket!, készült tőlük elköszönni a buszsofőr, azután — látva a lázas sietséget — nem tette. Furcsa egy pár, gondolta, valami nincs velük rendjén. Megmagyarázhatatlan megkönnyebbülést érzett, miután becsukódott mögöttük az ajtó. Épp úgy, mint amikor délután a temetőnél kitette őket. Az ám, a temető!... Ha jól emlékszik, akkor nem volt velük a gyermek. Igen, határozottan merné állítani, hogy az asszony virágcsokrot szorongatott a kezében, nem lábzsákot. Akkor viszont hol tettek szert a gyermekre? A temetőben? Badarság! És hol a férfi kucsmája? Elcserélte volna egy csecsemőre? Az is lehet, hogy a temetőben találkoztak egyik rokonukkal vagy ismerősükkel, akik rájuk bízta a gyermeket. Mit tudom én?! Különben semmi közöm hozzá!... A kíváncsiság azonban fúrta az oldalát. Egyre idegesebb lett, s mit sem törődve utasával (az öreggel) cigarettára gyújtott. Aznap már másodszor szegte meg a szolgálati szabályzatot. A házaspár ezalatt gyorsan távolodott. Hátukban érezték a sofőr szúrós tekintetét, amely még jobban arra ösztökélte őket, hogy mielőbb beforduljanak az első utcasarkon... Az asszony ezután már csak drága terhére összpontosított, a férfi meg elkezdte keresni a zsebében a kulcsait . Végre! Végre ott toporogtak a ház kapuja előtt. A férfi, bár némileg reszketett a keze, ezúttal erőt vett magán, nem ügyetlenkedett. Simán illesztette a kulcsot a zárba, megforgatta benne, s rohant előre villanyt gyújtani, nyitni a bejárati ajtót. Az asszony nem állt meg az előszobában, mint máskor, nem bújt ki a kabátjából, nem cserélte a cipőjét papucsra, hanem úgy, ahogy volt, ment egyenesen a nappali felé, ahol a lábzsákot óvatosan letette a kanapéra. Mire felegyenesedett, a férje is utolérte. A lábán már papucs volt, de a kabátját még nem ért rá levetni, mindössze kigombolta. Lesegítette az asszonyét, és megállapította: — Ünnepek után mehet a tisztítóba! Amikor megfordult, hogy kivigye az előszobába, felesége megjegyezte: — A tiéd is! Ha leveszed, meglátod, a tiéd sem különb! — Valóban? — hitetlenkedett a férj. — Miért hazudnék?... Behoznád a papucsomat? Ardamica Ferenc
