Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - ANKÉT - Hová, merre? (Dr. Máté László, Miklósi Péter, Neszméri Sándor, Szilvássy József, Duba Gyula, Gál Sándor, Dobos László)
ANKÉT lós történelme között feszül. Merthogy a kettő diametrálisan különbözik egymástól. A Csemadok közgyűlésén Pavlík tájékoztatásügyi megbízott egyértelműen szabta meg annak idején a pártirányt: „Nagy hiba lenne, ha valaki azt gondolná — mondotta —, hogy ez a kultúregyesület a csehszlovákiai magyarság érdekeinek valamiféle védelmezője lesz.” Leszögezte azt is, hogy a szövetség további feladata „minél gyorsabban megszüntetni” a Dél-Szlovákiában mindmáig létező szlovákellenes elfogultságot.” Meglehet, a Csemadok akkori vezetői ezt a célt komolyan vették, ám a gyakorlat többszáz műkedvelő együttest, több mint 550 alapszervezetet, a Jókai Napokat, a Duna Menti Tavaszt, a népművelési táborokat, a kórusmozgalmat, Zselízt, Gombaszögöt, a Kodály Napokat, a Kazinczy Napokat, a Fábry Napokat, a kisszínpadi mozgalmat, száz és száz irodalmi emlékestet, író-olvasó találkozót stb. hozott napvilágra. Ez a szellemiség alakította ki az évtizedek során azt a nemzetiségi immunrendszert, amely egészen mostanáig megvédte anyanyelvűnket, kultúránkat, iskoláinkat... S még valamit a közfigyelem terébe ajánlanék — bár erről a mai szlovák neo-pártdiktatúra közegében szólni szinte politikai hazardírozásnak számít. Történelmi tény, hogy a Csemadok nélkül 1990 tavaszán egyetlen pártunk sem alakulhatott volna meg, s nagyon kétséges, hogy e szövetség nélkül az akkori választásokon megszületett volna-e a 8,66 százalékos történelmi értékű és léptékű koalíciós győzelem, amitől a tévé prágai szpíkerei és az akkori nemzetközi politika reprezentánsai egyként kapkodták a fejüket... Újra ismétlem tehát, hogy semmit sem szabad elfelejtenünk. Az azóta romjaiban heverő immunrendszert azonban nem ártana újjáalakítani, mondjuk, az unokáink érdekében. Dobos László: — Úgy érzem, a háború után a szlovákiai szellemi élet értékzavarral küzd. (Különösen Fábry halála óta.) Megszaporodtak az önkikiáltók. Az önjelölt történelemcsinálók. Az utóbbi évtizedek életünket meghatározó történelmi szakaszai — 1968, továbbá „a koszolidáció két évtizede”, és az 1989-es változás — józan, reális értékelésével adósak vagyunk egymásnak. Nem néztünk szembe múltunkkal. „A kulcscsörgető forradalom” megrontotta hallásunkat, látásunkat, sokszor értékítéletünket is. A jelen kiábrándító viszonyai más fényt vetítenek közelmúltunkra, az elmúlt fél évszázad szellemi, erkölcsi értékére. A történelem folyamát nem öt esztendőkben mérik. Rövid életű politikai nyilatkozatokkal, pillanathelyzetek alapján vagy akár irodalmi esszéből nem lehet hiteles mértéket alkotni. Egyre erőteljesebben kínálkozik az átugrott, lefitymált 1968 összehasonlítása „az új demokráciával”. Úgy vélem, a tét, hogy 1968 tételeiben, valós hoza- dékában, hitelesíthető programjában többet hozott, többet ígért, mint a „bársonyos forradalom”. Hogy is van ez? 3. Mára tehertétellé vált — különösen a hatalom számára, de a politikai
