Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - Ardamica Ferenc: Az éles kanyar
Ardamica Ferenc „Hová mégy?” — kérdezte az asszony. „Ilyenkor már sehová sem illik menni, mindjárt karácsonyeste van!,, „Ugyan, anya, ne légy olyan maradi, megbeszéltük a többiekkel, hogy előkarácsonyt tartunk. Ne aggódj, mire díszíteni kell a fát, megjövök!” — nyugatta meg tizennyolc éves lánya. De nem jött... Csak az a szörnyűséges, hihetetlen telefonértesítés érkezett meg, hogy Réka..., hogy az autó a temető mögötti kanyarban..., s hogy a többiek... A többiek megúszták könnyebb sérülésekkel. Réka viszont... Réka ide került, itt fekszik, nem is olyan messze a síkos, éles kanyartól, sőt tulajdonképpen egészen közel. Lábuk egyszerre gyökerezett a földbe. Az asszony följajdult és előreszaladt. A férfi megértette, miért kerítette hatalmába az a megmagyarázhatatlan nyugtalanság rögtön azután, amint kinézett a temetőre az autóbusz piszkos ablaküvegén. A hiányérzet volt az oka, melyet akkor még nem tudatosított. Felesége a sírhoz ért, térdre vetette magát, s zokogva ölelte az eltűnt, kivágott fenyőfa csonka törzsét. Jól látszott rajta, hogy előbb késsel körülfaraghatták, majd elhajlítva durván letörték. A fenyőfát a Réka halála utáni harmadik tavaszon ültették. Szép, formás volt, de kicsi. Attól tartottak, nem nő meg. A fa azonban élt, zöldellt, növekedett, s így aggodalmukat eloszlatva osztozott az asszonnyal a Réka iránti sze- retetben. A férj mindent értett, s arra gondolt, mennyire hiányzik Réka, mennyire hiányzik életükből a gyermek. Lányuk halála után másik gyermekben nem reménykedhettek, hiszen már Réka születésekor kerek perec kijelentették az orvosok, hogy az asszony többé nem szülhet. Réka halála után hatalmas űr tátongott bennük, melyet — hacsak a fenyőfát nem számítják — már nem sikerült betölteni. Most pedig... — Csak idegen lehetett... Csak idegen... Hiszen a városban senki... Hiszen a városban mindenki tudja, hogyan halt meg Réka! Mindenki talán mégsem, akart ellenkezni a férje. Régen, tíz éve történt a szerencsétlenség, azonkívül a város járási székhely, több mint harmincezer lakossal. Mindenki azért mégsem... De nem szólt semmit. Hallgatott. — Biztosan nem kapott karácsonyfának valót... Sofőr lehetett, kocsikísérő vagy ilyesmi... Megpillanthatta az autóból a fát, fékezett, kiugrott... — találgatta az asszony. Maga sem sejtette, mennyire közel jár az igazsághoz. — Állj fel! Megfázol! — kérlelte a férje, majd gyengéden a hóna alá nyúlt, és fölemelte. Aztán, ahogy a fenyőfa csonka törzse egyedül maradt és jobban látszott, bánata heves dühbe csapott át: — Akárki volt, ha ezt meg tudta tenni, többé ne legyen nyugodt karácsonya! — Mit beszélsz?! — csitította az asszony.
