Irodalmi Szemle, 1997

1997/2 - TALLÓZÓ - Romsics Ignácz : Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19. és a 20. században

Romsics Ignác

Magyarország esetleg felbomlik. A többség azonban képtelen volt megbékélni ezzel a perspektívával, s maga Kossuth is csak 1862-re jutott el Horvátország és esetleg Erdély különválásának, továbbá a szerb Vajdaság autonómiájának az elfogadásáig, s ezáltal a Dunai Egyesült Államok délszláv, román és magyar tervének meghirdetéséig. Realitása ennek azonban ekkor már egyáltalán nem volt. (Vö. Hajnal István: A Kossuth emigráció Törökországban. Bp. 1927., Katus László: A magyar politikai vezetőréteg a délszláv kérdésről 1849 és 1867 között. In: Szerbek és magyarok a Duna mentén II. 'Szerk. Fried István. Bp. 1987. 147—184. és Borsi-Kálmán Béla: Együtt vagy külön utakon. 1984. 79—217.)

Az olasz egység létrejötte (1859—186l), az osztrák—magyar kiegyezés (1867), s végül Németország megszületése (1871) Kelet-Közép-Európa politikai viszonyait több évtizedre stabilizálta. Az antidinasztikus-forradalmi törekvések ezzel hosszú időre talajukat vesztették, s átütő erővel csak az I. világháború második felében jelentkeztek ismét. A világháború alatti és utáni integrációs elképzelések közül a legátfogóbb Tomáš G. Masaryk 1917-ben meghirdetett terve (Az új Európa) volt. Ez nemcsak a lengyelek, csehszlovákok, délszlávok, hanem a litvánok, a lettek és az észtek, sőt a románok és az olaszok szoros együttműködésével is számolt. Csatlakozhattak volna a magyarok is, feltéve ha „saját népük kormányzására szorítkoznak, és belátják, hogy a szlávok és latinok nem ellenségesek velük szemben” (Thomas G. Masaryk: The Slav Standpoint. Washington. D.C. 1918. 60.). Masaryk célja egy olyan németellenes védőöv létrehozása volt, amely Franciaországgal és Angliával együttműködve reményei szerint hosszú időre békét és kiegyensúlyozott viszonyokat teremtett volna Európában.

Masaryk és mások I. világháború alatti és utáni integrációs elképzeléseiből egyetlenegy sem valósult meg. Az új vagy újjászületett államok etnikailag motivált politikai szembenállása és területi rivalizálása ezúttal is meghatározóbbnak bizonyult a gazdasági ésszerűségnél és a biztonság követelményeinél. A 19. századi helyzethez képest a különbség csupán annyi volt, hogy nemzeti céljaikat elérvén a korábbi kis irredenták többsége, a lengyel, a szerb, a román és a görög a status quo alapjára helyezkedett, az eredetileg védekező jellegű magyar nacionalizmus viszont revizionizmussal és irredentizmussal töltődött fel. A Magyarországgal szemben 1920—21-re kialakult csehszlovák— román—jugoszláv katonai és politikai együttműködésben (Kisantant) pontosan ez az ellentét fejeződött ki.

Az 1929—33-as gazdasági világválság és Hitler 1933-as hatalomrajutásának hatására a 30-as évek első felében Nagy-Britannia és Franciaország ismét számos kísérletet tett a közép- és kelet-európai kisnépek megbékítésére és kölcsönösen előnyösnek elképzelt együttműködésük kialakítására. A Briand, Tardieu, Hodža és mások nevével fémjelzett vámuniós és egyéb tervek minimálisan szükséges közép- és kelet-európai támogatottsága azonban továbbra is hiányzott. A politikai antagonizmusok mellett ennek ekkor azonban már volt egy másik oka is: a gazdasági komplementaritás hiánya. Az elmúlt