Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - Rudolf Sloboda: A beszámoló
A beszámoló képpen sem oldottak meg semmit. „Eletemetik” őket a földbe, ahogy már említettem is, vagy elhamvasztják. Azt a hét embert, akiket megfigyelés alatt tartottak a biológiai teszt előtt, temetésük után három héttel emeltem ki sírjukból. Elég volt alkalmaznom Milar doktor módszerét, s újra tökéletes férfiakká váltak. Tapasztalhatták önök is, hogy a földi körülmények között is tudtam — amit az emberek ridegnek tartanak — az öngyilkosokból bánatot, szomorúságot nem ismerő embereket faragni. Nem tudom, miként oldhatnánk meg világunk eme szegletének ezt a sajnálatos állapotát. S emellett ez az állapot — mármint a halál — valóban csupán mély álom, amiből persze egyszer a földi lényeknek is ki kell józanodniuk. De minek ehhez egész esztendőn át aludniuk? Próbaképpen én is ontottam vért, s akkor rádöbbentem, miben rejlik az emberek érdektelensége, hogy valamit is tegyenek a halál ténye ellen. A vérzés kellemes érzés — akár az erekció. Attól tartok, hogy az emberek megtanulták élvezni a halált. És azok, akik valamiképpen újra életre keltek — némelyek állítólag saját akaratukból (Indiában) — egészen más világról számolnak be, amely állítólag sokkal jobb, mint a földi lét. A földi lények kettőssége szinte komikus. Két dolgot ismernek: az igazságot és a hazugságot. Az igazság az, ami a legtöbb esetben megegyezik a valósággal. Hogy ezt jobban megértessem, segítségül hívtam azt a földi lényt, aki éppen az igazság és a hazugság közti különbség szakértője, úgy mondják — a logika tudósa. Ha hosszabb ideig faggatják, majd meglátják, az lesz az érzésük, mintha az emberi lét legfőbb értelme nem az életkörülményekről és az egészégről való gondoskodás lenne, hanem maga az igazság. S ez valóban így van. Az ember képes megbüntetni a gyereket az úgynevezett hazugság miatt — s gyakran az egészségüket is veszélyeztetik (főként amit lelki egyensúlynak neveznek). A hazugsággal és az igazsággal való játszadozás a tudományok legkedveltebb témája, minden tudományágban következetesen figyelemmel kísérik, hogy sérelem ne érje a fogalmak hierarchiáját. Hajdan maguk a földi lények nevezték ezt az eljárást skolasztikusnak, aztán rövid ideig tartó háttérbe szorulása után a skolasztika újra előtérbe került, persze más elnevezések révén. Hadd mondjak el egy rövidke történetet: A földi ember képes az életét is áldozni az igazságért. De nem azért, mintha szeretné a halált, ebben az esetben nem, ellenkezőleg, hanem mert annyira ragaszkodik az igazsághoz, hogy inkább az örök álmot választja, minthogy meghátráljon. Azt hiszi, ha meghátrál, az emberiség a hazugság rabjává válik. Feláldozza magát abban a hitben, hogy áldozatvállalása nagyobb aktivitásra serkenti a nemzeteket. De milyen aktivitásra, ha már a földi lények megbékéltek azzal, hogy csak egy pillanatig élnek? El tudják önök képzelni, hogy egyáltalán valamibe is belekezdenének, ha tudnák, hogy néhány perc múlva már nem is léteznek? Mi ezt el sem tudjuk képzelni, de az embereket úgy nevelik, hogy beletörődjenek, megbékéljenek a halál tudatával. Verseket írnak róla, s a költők, akik a
