Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - Duba Gyula: Az írásról — három tételben
Az írásról — három tételben gon elnyújtott melodikus szöveget énekel. Szegény Szabó Gyula drámáját pa- naszkodja el. A szüleik ellenkezése miatt az erdőbe csalja s agyonlövi kedvesét, majd önmagát. „Nem engedem, hogy te legyél a másé, meghalunk mi mind a ketten egymásért... ” Horvát Jolánnak "...Kettőt lőtt a szívébe, harmadikat az ő maga testébe...’’ Azóta, hány éve is?, a szöveg és dallam bennem él. Néha kiszámíthatatlanul felzeng, majd eltűnik ismét... De a barna cserépkályhából másképp áradnak mitikus erők. Reggeli meleg félhomályban a sütőn ülök. A lovakat itatják az udvaron, élesen csattog patkójuk a jeges havon és köveken. Meztelen lábamon érzem a sugárzó hőt, a vas melegét. A sparhert fekete karikáin nagy kék fazékban zümmög és halkan muzsikál a meleg víz. Nem tudhatja mindenki, milyen érzékien és lágyan zenél a tűzhelyen a meleg víz, mintha finom alt hegedűhúr jajongana... Néha a nyelvi képekhez nem járul látvány, sem tárgy vagy személy, csak erős érzés. Sejtelem vagy csodálat, néha révület, sőt félelem. Borzongató, szívszorító szorongás. Már-már rettenet. Akár a farkasokhoz! A körülmények szétfolynak és elvesznek az időben, a farkasok szóképe és fogalma azonban lidércfényként világít. Félelmetesen villogtatja fényét, mint valami üstökös, amely tűzárban vonja maga után iszonyatos csóváját és összeütközni készül a földdel. „A Börzsönyi-hegyekben vannak farkasok?,, — hallom ijedten szorongó hangon. „Vannak bizony,,, válaszolja nagyapám, vagy talán Szalai sógor bácsi, „télen hallani az üvöltésüket, olyan éhesek!,, beleborzongok a szavakba, nincsenek messze a Börzsönyi-hegyek! Szép időben a Hermány- hegyről látni elmosódó csúcsukat. Jaj, a farkasok... De a mesebeli Kisgömböc is elámít! S bár csodálom, tőle is félek. Hogyan férhet el egy regiment katona a bendőjében? Aztán itt vannak a tolvajok, a rablók! Ó, mennyi gyerekes gondot okoznak a zsiványok! Néha szinte halálra rémítenek. Kora reggel beszélni hallom a szüléimét: „Felfeszítették a padlásdeszkákat és a szelemen alatt bebújtak, elvitték a füstölt húst, a szalonnát, a kolbászt...! Ijedtemben a nagy dunyha alá lapulok, a szívem erősen dobog, nagyon félek. Tolvajok, betörők, rablók, betyárok, zsiványok... a szavak súlyosan belém kövülnek. Lelkembe nem a szép és kedves szavak vésődnek nagy erővel, hanem a félelmet keltők, a hátborzongatók, a drámaiak. Álmaimban is feltűnnek, rám merednek és riogatnak. Kezdetben inkább megborzongatnak a titkok és csodák. Nem a mese vége fog meg erősen, amikor a szegénylegény vagy a legkisebb királyfi elnyeri a szépséges királykisasszony kezét s vele a fele királyságot, s utána élnek, míg meg nem halnak, ez inkább felszabadít. Hanem az előző drámák, nehézségek. Amikor a hősnek meg kell küzdeni a sárkánnyal, és sorra levágni előbb három, majd hét s végül kilenc fejét! Olyan is van, amikor a szörnyeteg tizenkét szörnyű főből fújja a tüzet. A veszélyek, az ijedelmek és iszonyatok nyűgöznek le a mesékben. A borzongató várakozás révülete, a félelem és rémület. A győztes erőbe is beleborzongok, az első igazán fontos lény, melyet fogalomként megismerek: a hős! S vele egy időben a szörny is bemutatkozik. A jó és a rossz! Apám rókát nyúz az istállóban, a vadászaton lőtte, jó lesz a bundája,
