Irodalmi Szemle, 1997
1997/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Fónod Zoltán: Szlovák tükörben (Karol Tomiš kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Jellemző, hogy maga Petőfi is csak jókora kitérővel lehetett „befutó”. Évtizedeken át ugyanis azzal az indokkal mellőzték, hogy „megtagadta” a nemzetét. Úgy tekintettek rá, mint renegátra, nem pedig úgy, mint a világszabadság költőjére. Petőfi költményeinek szlovák fordításai című tanulmányában Karol Tomis tömör, átfogó képet ad arról, kik fordították Petőfit, és mely verseit ültették át. Az elsőbbség Viliam Paulíny-Tóth szlovák költőt és műfordítót illeti meg, aki egy 186l-ben Pesten kiadott politikai élclapban (Černokňažník, magyarul: Garabonciás) Petőfi három versét (Dalaim, Ha férfi vagy, Az őrült) jelentette meg. A népes Petőfi-fordítók közül Tomis szerint Ján Smrek válogatása a leggazdagabb. Megítélése szerint azonban mind Smrek, mind Lukáč fordításainak fénye megfakult, s az olvasói ízlés és az irodalmi nyelv változása miatt szükségessé vált Petőfi költészetének újabb szlovák recepciója. Márcsak azért is, mivel másfél évtizede újabb kötete nem jelent meg. Ezt a témakört gazdagítja azzal is, hogy összehasonlítja Petőfi Dalaim című versének két szlovák fordítását. Paulíny-Tóth és Hviezdoslav fordításait vizsgálta ebben az írásában. Pa- ulíny-Tóth esetében egyfajta önkényességet is megállapít, míg Hviezdoslavnál a mesterségbeli tudást dicséri. Kapcsolattörténeti szempontból figyelmet érdemlő az a vizsgálat, melyet Karol Tomis a két irodalom tipológiai összefüggései terén végzett (A szlovák és a magyar modern irodalom tipológiai összefüggései). A tanulmány azokra az írókra figyel, akik megközelítően azonos időben, 1875 és 1885 között születtek, s váltak a modern magyar irodalom (Ady, Móricz, Kaffka, Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi, Tóth Árpád), illetve a szlovák modernizmus (Janko Jesenský, Ivan Krasko, František Votruba, Vladimír Roy, Martin Rázus, Juraj Slávik-Neresnický) elindítóivá, úttörőivé. A folyóiratok közül a Prúdy (Áramlatok) és a Nyugat, illetve a Huszadik Század tevékenységére utal. Az utak és irányzatok hasonlósága mellett a vizsgálódás során a különbözőségek is nyil- vánvalóakká válnak. A szellemi kötődés, együvétartozás kérdésében azonban már kevésbé egyértelmű a kép. Nemcsak azért, mert a Nyugat hasábjain nem talált visszhangra a szlovák irodalom, hanem azért is, mert a kötődés nem a formai jegyekben, hanem elsődlegesen a művészet szövetében mutatható ki. Ez a hatásvizsgálat azonban eddig elmaradt, így a kérdés is megválaszolatlan. A Nyugat és a szlovák irodalom című tanulmány a kötet egyik legrészletesebb és összetettebb írása. A századforduló meghatározó filozófiai irányzatain kívül foglalkozik a szerző a Nyugat hatásával is a fiatal alkotókra. A szlovák költők esetében a nagy romantikusok hatását (Puskin, Lermontov, Byron) tartja meghatározónak. A prózaíróknál a szlovák realizmus második hulláma (Ján Cajak, Božena Slančíková-Timrava és Jozef Gregor-Tajovský) szerinte megközelítőleg azt a vonulatot képviseli, melyek Móricz Zsigmond művei egy részére emlékeztetnek. A modern magyar irodalommal szemben, mely a Nyugat hasábjain helyet kapott, a modern szlovák irodalom két diametrálisan eltérő politikai és irodalmi koncepcióra épült. Az irodalom differenciálódása
