Irodalmi Szemle, 1997

1997/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - E. Fehér Pál: Az ismeretlen Čapek?

Könyvről könyvre

zat, jelentéktelen áldozat a rend érdekében.” Ez egy sajtóhiba helyreigazítása, de ez nem fontos. Egy lényegi hibát kell helyreigazítani. 60 vagy 119 ember kivégzése már nem kivégzés, hanem tömeggyilkosság. Tisztázzuk a fogalmakat. Egyetlen kivégzett sem jelentéktelen áldozat, hanem minden esetben súlyos és rettenetes dolog, kivált ha gyilkosságról van szó. T. G. Masaryk a naptárában minden napot vaskos kereszttel jelöl meg, amikor h, álos ítéletet ír alá. A költő pedig nyugodtan megírja, hogy 119 ember kivégzése jelentéktelen áldozat. Nem tudjuk elhallgatni, hogy ez súlyos hiba, de sajnos, nem sajtóhiba.” Érthető, hogy a vélt vagy valós szovjet érdekekre oly gondosan ügyelő cenzor még a XX. kongresszus és az áldozatok rehabilitálása után is kihagyatta apek könyvéből ezt a néhány sort. Az viszont kétségtelen, hogy Čapeknek volt igaza.

Az viszont már teljesen érthetetlen, hogy amikor Karéi Čapek — valószínűsíthetően egyetlen alkalommal® — a Rudé právdoz írt cikket —, azt miért hagyták ki. Feledékenységből? Nem tudom feltételezni. Karéi Čapek eredetileg egy francia lap számára írt egy szenvedélyes levelet, amelyben a müncheni döntés előtti feszült nemzetközi légkörben világossá teszi, hogy a cseh és szlovák írók, „akár pacifisták, akár forradalmárok, készek a köztársaság fegyveres védelmére”. A levelet csehül a Rudé právo 1938. június 22-én közölte. Ugyanabban a szellemben íródott, mint az író híres drámája, Az anya. Čapek sok ilyen cikket írt annak idején. Mégis: mi lehetett a nyolcvanas évek „éberségének” indoka? Talán ez a két mondat? „A csehszlovák írók közötti mély politikai és életfelfogásbeli különbség dacára, egyetlenegy sem akadt, aki a mai Európát megosztó ideológiai konfliktusban a másik oldalt támogatta volna. Ebben a vonatkozásban irodalmunk egységesebb, mint bármikor.” Čapek pontosan fogalmazott, de fél évszázad múltán a cenzor kevésbé pontosan gondolkozott: talán az juthatott eszébe, hogy „egységes” irodalom, s kivált 1938-ban, csak a szovjet irodalom lehetett, s ugyan miféle egységfrontról beszél apek a kommunista és nem kommunista írók között. Pedig hát akkor ez az egységfront valóban megvolt. Elegendő csak Julius Fučík Karel Čapek halálára írott nekrológját vagy Ladislav Novomeský búcsúztatóját elolvasni.

Karéi apek igazából liberális polgári író, a szó legnemesebb értelmében, aki minden vélt vagy valós igazságtalanság ellen lázadt, aki a masaryki Csehszlovákia érdekeit tekintette a legfontosabb értéknek. Ismeretlennek csupán azért nevezhetjük e kötetben megjelent írásokat, mert valóban azok voltak. Pontosabban: hozzáférhetetlenek. S ha nem is ismerünk meg belőlük egy új Karéi Čapekot, a kötet izgalmas olvasmány.

És ha a magyar Fábry Zoltán összegyűjtött írásainak sorsára gondolok, akkor csak irigyelhetem a cseh olvasót, aki megkaphatta a kötetbe még össze nem gyűjtött cikkeket, írásokat is. Hogy amennyire ez egyáltalán lehetséges, a teljes Karéi Čapekot ismerhesse meg.

E. Fehér Pál