Irodalmi Szemle, 1996
1996/7-8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Ismét újra kell születnünk
Ismét újra kell születnünk kozni, pontosabban annak Krasztev könyvében megjelenő képével. Szerzőnk ugyanis, ahogyan én látom, eléggé sikertelenül birkózott meg néhány magyar költő életművével, s itt különösen Vajda Jánosra, Reviczky Gyulára, Czóbel Minkára és Adyra gondolok. Közülük Czóbel Minka neve elő sem fordul a kötetben, helyette olyan deklaratív kinyilatkoztatást találunk, hogy „a szecessziós grafika évekkel előzi meg az irodalmi szecesszió, illetve szimbolizmus megjelenését Magyarországon”. Mindezt Iványi-Grünwald Béla 1897-ben rajzolt illusztrációi kapcsán írja. Ha viszont Czóbel Minka 1893-ban megjelent Fehér dalok című kötetét vagy Komjáthy Jenő verseit tesszük magunk elé, ennek éppen az ellenkezőjét látjuk — mind az irodalmi szecesszió, mind a szimbolizmus igenis megjelent, jelen volt a 90-es évek magyar irodalmában, lírájában. Krasztevnél nemcsak Czóbel nevével nem találkozunk, hanem a magyar irodalmat tárgyaló részekből kimaradt Vajda János neve is, pedig éppen Bojtár Endrére (aki a sorozat szerkesztője) hivatkozva értesülünk arról egy másik fejezetben, hogy Bojtár Vajdát ugyanúgy az első „kivonulókhoz” sorolja, mint Krasztev is Baudelaire-rel, a lett Janis Esenbergisszel vagy az észt Juhan Liivel együtt. Liivet viszont már a „modern attitűd” képviselőjének is tartja, ugyanúgy, mint a magyar Komjáthyt. És itt kezdenek aztán a könyv értékmegállapításai összekeveredni. Mert amíg az észt irodalmat tárgyaló részben Komjáthy „modern attitűdöt” képvisel, addig a magyar irodalomról szóló fejezetben Komjáthy Jenőt még „Közép- és Kelet-Európa kontextusában” is „nehéz modernnek vagy akár »preszimbol istának- nevezni”. Modern akkor Komjáthy, vagy nem? S ha még csak preszimbolista se, akkor miért épp Komjáthyt veti össze a kései lengyel szimbolistákkal, illetve az orosz szimbolizmus első nemzedékével? Annyira mégiscsak szimbolista, hogy közös vonásokat mutat lírája a fent említett irodalmakkal? Vajda azonban, mint már említgettem, szinte teljesen kimarad a kötetből, pedig irodalmunkban éppen ő szubjektivizálta először lírafelfogásunkat, s ő volt az is, aki szerelmi költészetével hágta át először a nép-nemzeti líra határait. (Ezt egyébként Hviezdoslavnál már a modern attitűd megjelenítésének tartja Krasztev, ugyanúgy, ahogy más irodalmakban az individualizált nyelvezetet ugyanilyen váltásként írja le, például a baltikumi irodalmakban.) Ha Vajdát nem is, Czóbelt és Komjáthyt azonban mindenképpen az új irodalmi paradigma kialakítóiként kezeli a legújabb magyar irodalomtörténetírás (vö. S. Varga Pál, Karátson Endre, Németh G. Béla, Bori Imre stb.). Ebből a szempontból Reviczky és Kiss József egyre inkább háttérbe szorulnak. Ezzel ellentétben Krasztev épp Kiss Józsefnek szán közvetítő szerepet a magyar lírában, ugya úgy, mint ahogy Reviczkyt Komjáthyval azonos szinten tárgyalja. Ha Krasztev egy kevéssel több figyelmet fordít a 80-as, 90-es években megjelent tanulmányoknak, tanulmányköteteknek, vagy egy kicsit figyelmesebben olvassa el az általa felhasznált szakirodalmat, akkor nem írt volna le olyan mondatokat, hogy „A magyar szimbolizmusról 1906-tól, Ady Endre Új verseinek megjelenésétől beszélhetünk”, vagy hogy „A nyugati költőkkel el
