Irodalmi Szemle, 1996

1996/7-8 - TUDOMÁNY - Fónod Zoltán: Magyar tudományos élet Csehszlovákiában 1945 után

Magyar tudományos élet Csehszlovákiában 1945 után

tudományosságban. Az irodalom megtartó és megőrző szerepét a magyar filológiai gondolkodás is erősíteni próbálta. Nem a tudományosság rovására, hanem az európai igényű gondolkodás javára.

A társadalomtudományok közül — az irodalomtudomány mellett — a legszembetűnőbb fejlődést a néprajz mutatta fel. Köszönhetően azoknak az áldozatkész kutatóknak, akik a nemzet napszámosaiként rótták a falvakat, hogy megmentsék, megörökítsék a jövő számára mindazt, ami veszendőnek indult. A hagyomány feltárásában megkülönböztetett hely jut Ág Tibor munkásságának, aki Édesanyám rózsafája című kötetével (1974) a népi dallam modern és archaikus rétegeit mutatta be, a Vétessék ki szóló szívem címűben pedig (1979) a szlovákiai magyar népballadák világába kalauzol. Sokrétű munkásságával kiemelkedik Liszka József szerepe a szlovákiai magyar néprajzkutatás feltárásában (Magyar néprajzkutatás Szlovákiában, 1918—1978), valamint az etnográfiai és folklorisztikai munkák bibliográfiai feldolgozásában. Mórocz Károly kutatómunkája a Mátyusföld népi világába vezet el bennünket (Kodály Zoltán nyomában, Po. 1978), B. Kovács István pedig a hagyományos népköltészet műfajait mutatta be egyetlen személy előadásában (Baracai népköltészet, Po.—Bp. 1994).

A történettudomány területén elsőként kell említenünk azokat a döbbenetes erejű dokumentumokat, melyeket Fábry Zoltán (A vádlott megszólal, Stósz 1946), Peéry Rezső (Memorandum a csehszlovákiai magyarok helyzetéről, Bp. 1945. október), és Szalatnai Rezső (A csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között, Bp. 1946) tett közzé a magyarságot sújtó intézkedésekről Csehszlovákiában. Vitathatatlan ezeknek a dokumentumoknak a tényfeltáró szer- repe, s ezek szinte egy intézet számára adhatnak munkát az oknyomozáshoz. A kisebbségi történettudomány az ötvenes évektől periferikus helyzetbe került. A pártállam ideológiája nem adott lehetőséget a tényfeltáró, elemző művek megírására. A „keressük, ami összeköt” egyébként bölcs, ám az adott esetben hamis jelszavával a szőnyeg alá söpörték a későbbi években is a kisebbséget foglalkoztató problémákat. Sas Andor múltba tekintő nagy értékű tudományos munkásságán kívül (A koronázó város, Po.—Bp. 1973) Janics Kálmán külföldön megjelent műve (A hontalanság évei, München 1979) hozott igazi meglepetést. Munkájában elsőként tárta fel kendőzetlenül a második világháború utáni éveket, a korabeli cseh és szlovák sajtó közleményei alapján. Bár a téma szlovák szerző tollából korábban már ismert volt (Juraj Zvara: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában, Po. 1965), kérdésfelvetése azonban annyira „ideologikus” volt, hogy sok esetben csupán jelezte a törte elemnek ezt a tragikus közjátékát, mintsem értékelte volna. A jogtörténet és a demográfia területén a legátfogóbb munkásságot Gyönyör József fejtette ki (Határok születtek, Po. 1992; Terhes örökség, uo. 1994). A népesedésről és népszámlálási eredményekről közölt tanulmányai tényszerűségükben is hasznos szolgálatot tettek. Püspöki Nagy Péter kutatásait sajátossá teszi a tény, hogy munkássága sokrétű, a korai középkor vizsgálatával, heraldikával és paleográfiával, valamint a felvidéki régió történetének átfogó ku