Irodalmi Szemle, 1996

1996/7-8 - Szeberényi Zoltán: Egy kritikusi alkotóműhely sajátosságai

Egy kritikusi alkotóműhely sajátosságai

stílust sem, szerinte az alkotói folyamat során bármely eszköz művészivé válhat. A leíró vers is lehet korszerű, s az absztrakció sem jelent okvetlenül modernséget — győzi meg olvasóit a Vidékiség, vidékiesség című írásában ( Verstörténés, 127—133). Elismeri az értéket és a teljesítményt ott is, ahol az másként realizálódik, mint ahogy azt ő és nemzedéktársai elvárnák. A műalkotások megítélésében egyetlen kritériuma van: a művészileg megformált világkép megléte. Értékrendjének helyességéről és korszerűségéről már az is meggyőzhet bennünket, hogy a másfél évtizednél hosszabb időszak különböző pontjain keletkezett írásai zökkenőmentesen beleilleszthetők voltak egy monografisztikus mű szigorú szerkezeti rendjébe. Különösen az elméleti alapvetést szolgáló írásaira vonatkozik ez, hiszen ma is abból az „Ars criticából” indul ki, amit 1964-ben fogalmazott (vö.: A vers túloldalán). Olyan kritikai közgondolkodást igényelve, amely lehetőleg nem magyarázza félre és nem értelmezi szó szerinti, szótári jelentésben a költő szavát. Közhely ma már, de fontosnak véli hangsúlyozni, hogy a vers szó szerinti értelmezése a legtöbb esetben tévedés, vagy ami még rosszabb, szándékos torzítás. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedek örökségeként eltorzult olvasói és kritikai közízlés, közgondolkodás maradt ránk, ami sürgős korrekcióra, terápiára szorul. Ennek érdekében hozza létre a „házipatikát”, amelynek feladata lenne az egészséges kritikai-olvasói közgondolkodás támogatása. A költészetnek, amelyet nem indokolatlanul tartanak a versolvasás és értés „magasiskolájának”, a műélvező képesség legmagasabb fokának, különösen szüksége van „hangerősítőre”, azaz értő kritikai visszhangra. Olyan elemző kritikára, amely nem követel a költőtől gyakorlati szempontokat, mert belátja, hogy az irodalom nem valóság, hanem fikció, „teremtett világ”, amelyet csak a maga sajátszerűsége és természetes funkciója felől szabad megközelíteni. Csak a formára érzékeny, az esztétikai értékekre fogékony, kiművelt kép- és ritmusérzékű kritikusok nevelhetnek értő és érző olvasókat. Semmi szükség az impresszionista ömlengésekre, a „nesze semmi, fogd meg jól” kritikára, csupán az elméleti megalapozottságú, irodalomtörténeti léptékű, de a nagyközönség számára is érthető, világos okfejtésű bírálat érhet célba, amely a mű objektív leírásából, funkcionális értelmezéséből és tényekre (irodalmi tényekre!) alapozott értékeléseiből áll. Ha elhisszük a szerzőnek, hogy a líra próbája az, hogy milyen esztétikai szinten, mit és mennyit (milyen fontosat) tudott megragadni a kora tapasztalataiból (valóságából), akkor azt is el kell hinnünk, hogy a kritika próbája: milyen eszközökkel, az elméleti tudás milyen szintjén, mit és mennyit tudott felmutatni a kor költészetének irodalmi valóságából, az „élet verssé vált égi másából’’. A, íz csupán az irodalom sajátszerűségét szem előtt tartó kritika számíthat az olvasói utókor megbecsülésére. Az irodalom teremtett világ, amely művi úton, a művészi-költői teremtés eredményeképpen jön létre, szemben a minennapok valóságával, amely konkrétan adott. Az irodalom „valósága”, pontosabban „világszerűsége” rendezett, megformált, strukturált, szemben a kaotikus, rendezetlen valósággal. Tehát az irodalmi műalkotások megítélésé