Irodalmi Szemle, 1996
1996/7-8 - KRITIKA - Szitányi György: Vazallus Lázár, a warrenpréda
Szitányi György Ennél tisztességesebb csak az irodalom lehet. Mert alaposabb. Mert nem csupán verziókat, kontraverziókat, dilemmákat és objektív kríziseket, megannyi idegen szóval kifejezhető, némileg ki is számítható tényezőt vizsgál, hanem az embert. Méghozzá szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül, hangulatainak és titkolt félelmeinek kitéve. És természetesen istenibb foglalatosság is az írás (akár írva, akár olvasva teremt világot az ember), mert nem szedi ízekre tárgyát, nem boncolja, nem analizálja, nem szintetizálja, hanem útjára bocsátja. Megjegyzem, ez utóbbiban van valamelyes ördögi is. A homo sapiens a tengersok esszével és szabad akaratával valamiképpen mindig a vesztébe rohan. Jó eset, ha a kisebbik bajt választja. A homéroszi eposz — Hegel szavával — a „valódi epopeia” hősei, az istenekkel egy csapatban küzdő héroszok, akik csak abban különböznek isteneiktől, hogy nem halhatatlanok; ma is azok, amik sok-sok évszázaddal ezelőtt voltak. A nagy keresztény hősök, a nemzeti eposzok héroszai másfélék. Nem istenekkel együtt, hanem az egyetlen Isten nevében küzdenek, és az antikvitás emberszabású isteneinek, valamint a velük verekedő hősöknek ellenében istenszabású emberek, Megváltó-típusú héroszok. Látszólag nagy a különbség. Pedig a lényeg változatlan: a hőstett mindig valamely érték (értékek) jegyében történik, és — mivel az értékhez való viszonyt is megtestesít — a heroizmus lényege szerint szociológiai tartalmú, másfelől azonban etikai ítélet tárgya. Feltételezve, hogy hihető az az álláspontom, mely szerint az erkölcs nemcsak az emberek közötti közlekedés íratlan szabályának összessége, hanem — és elsősorban — az embernek önmagához és más egyénekhez, közösségekhez, illetve közösségeknek más közösségekhez való viszonya is. Elnézést kérek a hosszas magyarázásért, de enélkül nem tudnám alátámasztani a következendőket. Duba Gyila Sólyom vadászatának főszereplőjét csakis úgy tudom értelmezni, hogy figyelembe veszem elődeit. Abban a korban, amelyben a polgár kezdte szeretni a békés jólétet, és a dicső Roland ponyvára került utódaiban inkább látott Don Quijote-szerű buggyant fantasztákat, mint követendő példákat, és Janus Pannonius szemrebbenés nélkül beismerte, hogy „fájnak a harci sebek s oly szomorít a halál” az eszmények követése helyett a jólét és a biztonság lett céllá. Ezen alig változtat, hogy ama kor szpíkere a Kárpát-medencében nem futballmeccset közvetített például Marseille-ből, hanem valami olyasfélét ordítozott, hogy jönnek a törökök, jönnek a törökök. Régiónk népességének keleti vonásai aligha erednek rég elporladt őseinktől vagy átviharzó tatároktól. Jó alapul szolgált kompországnak a polgárosodást hátráltató másfél évszázad. Az, hogy akkoriban egy Balkánon is túli úr vazallusa volt, aki túl akarta élni az adott jelent. Az effajta jelenek sora, a permanens vazalluslét, jóllehet nem zárta ki teljesen azt, amit napjainban modernizációnak dívik nevezni, közrejátszott abban, hogy Kelet-Közép-Európában a világ egyik legellentmondásosabb embertípu
