Irodalmi Szemle, 1996

1996/6 - Kántor Lajos: A költők szeretnek tanulni

A költők szeretnek tanulni barátok költő-idézésével együtt ez az erősen szubjektív, ám valóban figyelemre érdemes dokumentum csak szűk körben terjedhet.)

A gyennekkorra vonatkozó emlékezések alapjában véve egy szófogadó, szolgálatkész fiút láttatnak, aki nem lóg ki a nagy családból. Tízévesen megírja Szisz, nagy kerek betűkkel, az Édesanyám születésnapjára gyenneki sorait, amelyek még semmit el nem árulnak a költői tehetségről. A 17-18-19 éves korában születettek, szóljanak örömteli vagy tragikus családi eseményekről már többet mutatnak az átlagnál (az Élnem adjatok című posztumusz kötetbe kerültek be), de nem véletlen, hogy az első Szilágyi Domokos-verseskönyv, az Alom a repülőtéren (1962) csupán az 1958-as év termésével kezdődik. Később kerül elő a Valakinek muzsikálnak című, a fiatalon elhunyt legnagyobb Szilágyi fiút, Karcsit búcsúztató vers, 1955-ből; fontos családi ereklye, ám mintha Szász Károly korából volna. Idáig tehát az "ahogy a család látta Szilágyi Domokos életét" (Szilágyi Károlyné) s az ifjú költő felvázolta kép a családjáról — nincs ellentmondásban egymással. A Magyarláposról, a szatmárnémeti isolából vagy a kolozsvári egyetemi évekből hazaküldött levelek is ugyanazt a jó fiút mutatják. Az 1958. március 4-én keltezett sorok azért már változást — legalábbis feszültséget sejtetnek: "Ami a hangulatom illeti, amelyikről Anyu ír a lapban - nem tudom, nekem gyakran változik a hangulatom. Mindenesetre ne tessék gondolni semmi rosszra. A rosszat nem kell tudomásul venni, csak ha kénytelen az ember. En úgy szeretném, hogy minden jó legyen, s hogy végre belejöjjünk a rendes kerékvágásba, s igyekszem megtenni, ami tőlem telik, mert kötelességemnek érzem, amelyért nem jár köszönet." (Pénzt készül hazaküldeni — verseit ekkoriban már közük a lapok — apja operációjára.)

Hovatovább azonban a Búcsú verssorai idézhetők az otthoni, "összezsugorodó" tájra és emlékekre:

Ufjy látszik, felnőttél, fiam,

Nem fogadsz szót félelmeknek, isteneknek —

Egy 1967. májusi, Bukarestből az otthoniaknak írt levelében nem tudja (nem akarja?) elhallgatni egyet nem értését, ezúttal a Papa által kifejtett esztétikaiirodalmi nézetekkel, "az élet szennyes oldalát" bemutató írások elmarasztalásával. "ízlésbeli dolgokról ne is essék szó, mert kinek a pap, kinek a papné. Ha valakinek egyik-másik mondatom olcsó szellemeskedésnek tűnik, úgysem hathatok rá. En itt csak a tárgyi igazságról beszélnék, amely létezik, akár elfogadjuk, akár nem, s amelyet nem szabad figyelmen ívül hagyni." Egyre jobban belelovalva magát, Dantéra, Dosztojevszkijre, Csehovra, Thomas Mannra, Tolsztojra hivatkozik apjával szemben, sőt Szekfű Gyulát is mint tekintélyérvet említi (Giordano Bruno és Apáczai kapcsán). Hosszas érvelés uíán így zárja levelét: "Summa summámon: