Irodalmi Szemle, 1996

1996/6 - Béres Csilla: Mnémoszüné játszik velünk

Mnémosziiné játszik velünk-— Ilyen egyszerű az élet?

— Nézze, uram, ha elvenné a szabadságomat, lelkemen óriási sebet ütne. Ha meg se próbálja, sokkal nagyobb és gennyesebb lesz a seb. Látod, 110 percet késik a vonatom, de van egy másik, ami nem késik. Azzal időben hazaérek. Még naplemente előtt — mondtad és eltűntél.

— Azt olvastam, az ördög szentje a semmit akarja. Én sem vágyom az örök életre, hogyan hihetek akkor? A hitem vagy hitetlenségem félelemből fakad? — néz kérdőn Petruszra a lány.

— Pápaszem herceg így válaszolna: nem mondhatok mást, csak amit olvastam. Ha becsukod az ajtót, nem hallod a kiabálást. Minden tevékenységnek megvan a hibája, ami aztán képzelt hibákat takar. — Petrusz kis kavicsokat dobál a vízbe, párja halkan dúdolni kezd:

— Te vagy a zsebkendőd, legalább a zsebkendőd vagy te nekem, és olyan szelíden mosolyogsz, mint egy ezüstkarika, mint gyönge gyűrűhold a roppant súlyú mindenség alatt. Tudom már, hogy szádból meztelen csigák más/nak szét, s ha halottat játszol, pillád alatt mint vadállat lüktet szemed. Ha kezem a szíved keresi, nevetve nyújtod üres mellkasod. Mégis a kezedből etetsz: —Corpusz Christi! — Amen, amen. A kisujjad is magammal viszem, titokzatos Testhez véred a vigasz...

— Szép ének — szólal meg halk rekedtséggel Petrusz.

— Dal —javítja ki párja.

Egy galamb száll el fölöttük. Petrusz azt hiszi, igelitzacskót sodort magával a szél. Mielőtt visszamennének a túloldalra, kibontja tokjából a távcsövét. Egyetlen lassú, kitartott mozdulattal széles karéjt hasít ki a tájból. Párja nem hajlandó a távcsőbe nézni. Unszolására a cipőjét próbálja vizs- gálgalni vele. A látszer visszakerül a tok jába. Az aluljárónál ibolyát árulnak, délután négy óra körül van.

Most is négy óra van. Fémesen üt az óra. Az is lehet, hogy a munkások zörögnek a tető másik oldalán. Az egyik pillérköz bemélyedésében — kagylóhéjas körítésben — középkori lovag mozdul, örökre ugyanazzal a mozdulattal, sisakjába kapaszkodva. Az üvegablak védőhálójáról csuroghatott rá a rozsdás víz, attól öregszik olyan élethűen. Az üveg mögül nézem, ahogy szürkén zuhog a városra az eső. Biztos van, aki úgy érzi, megállt az idő. Egy ismerősöm érkezik. Vizes a hála közepe. Mutatom neki kabátom ujját, s ő meglepetten felkiált:

— Olyan, mint Petrusz szembogara! Amikor átment a hídon.