Irodalmi Szemle, 1996

1996/6 - Béres Csilla: Mnémoszüné játszik velünk

Mnémoszüné játszik velünk

Mini élő üveg folyik az eső. Felsebződik az út, fon nak a hólyagok. Szürke függöny a házak között, sodrások a szűk utcákon, békétlenül, de szépen. Esernyővel baktatni, cipőstül elmerülni. A kapualjakból gyönyörködhetnek bennem. Hiába az esernyő, nadrágszáram hideg pléh. Néhányan futnak az utcán, eltűnnek a nyílásokban. Természetesen még kint kezdem összecsukni ernyőmet. Mire belépek a könyvtárba, kabátom ujja vizes- fekete.

Egyesek elgondolása szerint Petrusz szembogara lehetett ilyen, amikor átment a hídon. Ha megkérdezné valaki tőle, egy gyenge pillantában talán elárulná, hogy őt nem érdeklik a részletek. Kezében távcső. Kollégájától kölcsönözte, aki forrón érdeklődik a csillagászat iránt. Petrusz nevelőapja ezen a napon ötvenéves. A minisztérium épülete szürke, az ég felhőtlenül kék, a kő még hideg: ne kockáztasson senki felfázást! Petrusz nem egyedül megy a hídon. Párja a lépések ütemére ütögeti a vaskorlátot, közben a híd alá menekülő hullámokat figyeli. Nem sikerül elképzelnie a zuhanást. Rövid beszélgetésükből kidéiül, hogy manapság lopják Szent Ágoston Vallomásait, aztán együtt figyelik a bolondot, egy futót. Meggyes, málnás, citromos cukorka olvadozik nyelvükön. Rátalálnak egy lerobbant, öreg strandra. Petrusz belép a kapun. Előbb a párja — gyermekkorát emlegetve

— már megpróbálta átmászni. Halványkékre meszelt medencék, kidőlt- bedőlt öltözők szétszórva a térdig érő gazban. Beállnak két szemközti kabinba. Ki-be dőlnek egymáshoz hangolva, s nagy sérüléseket szenvednek a hiányzó, elképzelt válaszfalon. Aztán nyalogatják sebeiket. Elhagyják a strandot, és nézik a Dunát. Petrusz csuklón ragadja párját:

— Hogy vagy? — kérdezi.

Az egy pillanatra elveszti egyensúlyát. Majdnem a víz felé zuhan.

— Képzeld, János azt mondja, a felejtés megegyezik a sebezhetetlenséggel.