Irodalmi Szemle, 1996

1996/5 - Hajdú István: Csak a szöveg marad

gyilkosok miért nem akarják megőrizni emberi alakjukat és méltóságukat? Milyen igaz, hogy az ember azoktól a halottaktól fél a legjobban, akiket ismert, és valamikor megbántott. Én bolond, még a halottjaimat sem ismerem. Itt ülök közietek, jártatom a szám, s közben hallgatózom, hogy melyik sötét lyukban pofozkodnak a kísérteteim. Kgen-földön keresem őket, mert nem szólnak, csak jelt adnak, ennyi. Tegnap valahol láttam egy arcot és megrémültem tőle. Tudjátok, hogy miért? Mert nem kifelé, hanem befelé beszélt mintegy önmagának, elkeseredettségében-e, vagy csak azért, mert már nem hallotta meg mások szavát, nem tudom. Megrémültem és megsajnáltam azt az arcot, fiatalsága ellenére a sápadt bőr elvesztette ruganyosságát, szemlátomást öregedtek a hámsejtjei, és ezt senki sem volt képes az asztalnál ülők közül észrevenni. Gyáván megfutamodtam az asztaltól, akár a hitehagyott ármádia a maroknyi elszánt vitéz elől. Tehettem volna mást, amikor túlharsogtak, és ettől a rémület úgy szorongatta a torkomat, hogy az ádámcsutkámat a nyakszirtembe préselte, és egyetlen hang sem tudott kitörni?

Az életünk egyre silányabb: amit nyerünk a vámon, azt azonnal el is veszítjük a réven. A léttel kereskedő kupec keze nem győzi kapkodni az egyik tányérról az árut, s rakni a másik tányérra az összefogdosott, zsíros pénzkötegeket. Ľlveszetk a súlyok. Vajon ha fizikai értelemben a pénzzel mért kapzsiság súlyosnak tekinthető? Nem bámulatos, hogy miközben a száj "igent" mond, az ész valójában a "nem"-re gondol? Gyáva nyulak! Sirassátok el magatokat, imádkozzatok, ácsoljatok kemény, ébenfa koporsókat, kergessétek világgá a hamis beszédű farizeusokat, gyújtsatok máglyát, amely az égig lobog, öltözzetek gyászba, osszatok szét még több maszkot és baltát, szórjatok több pénzt az udvaroncok közé, rajta, gyorsan, gyorsan, legyen már vége ennek a baljós haláltusának!! Bizony, évek, hosszú, kemény évek óta csak lézengek, gondolkodom. Amikor pedig azt hiszem, valakit az igazság felé rugdostam, kiderül, hogy ecet folyik az ereiben, és megfutamodik. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire pökhendi, mi több, álnok vagyok, ráfizetek a szüntelen adakozásra, egyedüli módom a védekezésre az éles nyelv és a megközelíthetetlenség. Tanítani? Kit? Mire? Mennyire? A Mestereket nem szíveli a Történelem; hangzatos epitetonokat, gyönyörű jelzőket, csak az uralkodókra és a zsiványokra aggat. Röhögnöm kell. Teszem, amit a sors rám szabott, de nem felejtek, a pofonokat kamatostul visszaadom.

És... És tudjátok, mit csinálok azokkal, akik az árnyékomban akarnak sütkérezni, akik igyekeznek hébe-hóba a társaságomban mutatkozni, hogy

Csak a szöveg marad meg