Irodalmi Szemle, 1996
1996/4 - A Hálászkirály glosszáriuma
reményekből s régen félt félelmekből támadt... S lélekről lélekre száll ma is. Dantei katedrálisod pokolian gazdag képzeletparadicsomában: ugyan ki nem tévedne el? Homályos, aranyozott vagy színarany, a századforduló mélabúja által megérintett, hűvös, de mégis közeli arcok túlvilági mozdulatlansága néha-néha még visszahozza az egyetlen érinthető s fontos valóságot — a középkor káprázatát... S megkezdődhet a szemle: mozi lm. Szorongás, mozdulat s bűntény... Theosophikus és antik világok történései. A megfigyelés tört részében. Repülsz, ó, templom! A szentek meg: körben térden állnak. A versben Debussy álmosszavú Faunja kezéből kihull a pánsíp. Versimprivizációm gondolatban valahol a nyárvégi mélabúval telített délutánok impresszionista megjelenítésénél tart... S aztán megérkezik a tavasz is, hercegem. Bár rosszkor születtünk mi is, s nincs mód újralenni: nekünk csupán az élet csontjai jutnak... Halálvágy száll a bús múzsákba. Na meg belém is. Hol, milyen megrázó lelkületű katedrálisban születünk szüntelenül újra? Hol, milyen káprázatos tájakon hallgatjuk a tárgyak kesergését, titkos éjszakai panaszát? Tudod te is: sunt lacrimae rerum... Te, Írisz, kinek ruhája pávapehely; kinek mosolya a szivárvány; Itália, csodálatos városaiddal, hol dús sikátoron vidám nép pezseg... Itália ívei, tűnt fényének palotái: árkádok, oszlopok... A sugaras terek, hol elszédülnek az ideges emberek. Rosszkor születtünk. Nekünk az élet csontjai: színek nélkül ragyogó semmi! A végén pedig: eljövend a nagy ítélet, hol törve lészen a dió... Dantei katedrálisodban képtelen vagyok elviselni értelmed s művészeted ragyogását. Dantei katedrálisodban újra visszatérek álmaimba: Beatrice, a hontalanul kóborgó tiszta lélek útvesztőibe. Vissza a tavasz színeihez, a halál lágy szózatához, az impresszionisták fekete iránti utálatához, a szimbolizmus túlvilági feketeségéhez. Vissza a tüneményekhez, egészen Weöresig... O, sötét óceán, létem előtted megsántul. O, ti tengeri hullámok, fogadjatok el. Távoli, görög templomok homlokzatán megbotlik a napsugár. Macsovszky Péter A Halás/.király glosszáriuma Tsúszó A húszas-harmincas évek irodalmi és művészeti életének felvidéki Sándor születésű ködlovagja, Martossy Borbála legendájának kiötlője, (1907-1941) szellemi hagyatékának ihletett "felfedezője". Tsúszó Martossy Borbála "eredeti" kéziratainak megalkotásakor nemcsak a kor nyelvezetéből építkező egyéni stílus kialakítását tűzte ki célul, a feminin jelleg stiláris kidomborítására is mindenkor ügyelt, sőt, a hitelesség látszatának kedvéért, saját hetykén ágaskodó maszkulin betűit is sikerült kerekded nőiességbe bugyolálnia. A Mészáros András által fentebb említett formabontó regénykísérlet szinte már cseppfolyós-cuppogós, egymásba olvadó-lövellő betűorgiájából egyelőre csupán az alábbi rövid szövegrészletet sikerült megnyugtató filológiai hűséggel rekonstruálnom: "Oh, izzó Wunschtraum, Sándorom, te hős Bayard, akiért az időtt fölöttébb tört az, nyavolya s kilelt az hideg s tálán csak azért nem
