Irodalmi Szemle, 1996
1996/3 - ÁRGUS - Pokstaller Lívia: A semmi, a nincs, a hiány
Végtelenül vágyódik a családja, az otthoni környezet után, s az első hívó szóra — bedőlve az új kormány hamis ígéreteinek, annak reményében, hogy semmi bántódás nem éri — hazautazik. De már a pályaudvaron belebotlik a rendőrállam csatlósaiba, és alig telik bele pár nap, bíróság elé állítják, halálra ítélik, majd 7 év fegyház után amnesztiával szabadul. Szabadság? A priusza miatt állandóan zaklatják, megalázzák, 40 éves korára félig nyomorék, testi és szellemi roncs. Egyetlen vigasza, hogy magánélete rendeződik, megértő társra talál, férjhez megy. Ám kiderül, hogy meddő, soha nem lehet gyereke. Osztos Erzsébet az anyaság szentségétől, az emberi élet tisztességétől megfosztott asszony. A harmadik hősnő Pálma. A történet profán, szokványos, mellettünk, velünk történik. Megszűnő munkahely, ügynökmunka, kiüresedő házasság, kihűlő emberi kapcsolatok, menekülés egy másik emberhez, egy másik életbe. Egy asszony, aki nem találja önmagát. Nem lel magára a házasságában, nem találja meg a hangot a gyermekeivel, új munkája szellemileg nem elégíti ki, és az új szerelem eufóriája is mintha múlófélben volna. A konfliktusokat azonban mindenki igyekszik minél gyorsabban elsimítani, az ütközési felületeket minél kisebbre korlátozni, s a szereplők viselkedését körüllengi "az arisztokrácia diszkrét bája". Időnként mintha a tragédia szele fújna. A történet azonban befejezetlen. A harmadik történet befejezetlen, s így — úgy tűnik — a regény is félbehagyott. Maradnak a kihúzott fiókok, az elvarratlan szálak, az elprédált, félárgus _________________________________ behagyott életek. Marad a nincs, a hiány. A szépséget itt csak néznénk - nincs, hiányzik. A három asszony gigászi küzdelmet vív az öregedés ellen — a balladai vég sejtelmével. A három asszony tragédiája, hogy küzdelmük hiábavaló, mert éppen e küzdelem során veszítik el fokozatosan önmagukat, az asszonyiságukat. Emancipálódnak? Mindhárman mást okolnak a sorsuk a- lakulásáért, s ez talán csak Osztos Erzsébet esetében elfogadható — őt a történelem sodorta bele a tragédiába. A forradalom sodrásában nemigen tudjuk befolyásolni azt, ami velünk történik. Neki is volt azonban rossz döntése: a hazatérése Belgiumból. Még akkor is rossz döntés, ha erkölcsileg és érzelmileg indokolt volt. A harmadik történetben — talán éppen befej ezetlensége okán — marad egy kiskapu, egy parányi lehetőség a folytatásra, újrakezdésre: akár minden "valamirevaló" realista regényben. Mert realista ez a regény a javából — méghozzá a századforduló legjobb realista hagyományaiból táplálkozik, a flaubert-i iskola eredményeiből. Bizonyára nem véletlen, hogy a harmadik novella perexében a szerző mintegy "elkottyintja": "Bovaryné természetesen én vagyok". Minthogy az sem lehet véletlen, hogy Mándy Iván éppen e könyv hátoldalán idézett mondatában Vathyt Móricz Zsigmondhoz, a — s ezt már én teszem hozzá — magyar Flau- bert-hoz hasonlítja. Adódik tehát a kérdés, vajon mi indít arra ma, a (poszt)- modem korban egy (mellesleg magyar) írónőt, hogy a századfordulós realizmus már talan kissé avítt eszköztárához folyamodjon, s valami olyan elképesztően