Irodalmi Szemle, 1996

1996/2 - Duba Gyula: Őszi este a táborban (vers)

Kevés prózaíró van a magyar irodalomban, aki nem költőnek indult. Duba Gyulát eddig a kevesek egyikének tudtuk. Úgy tűnik, tévesen. Az alábbi szabadvers ugyanis Duba Gyula tollából és az 1958-as évből való. Későbbi jeles novella- és regényírónk akkor írta ezt a szöveget, mikor még önálló kötete nem volt (első könyve, A nevető ember csak 1959-ben jelent meg), tollában tehát még a költővé levés lehetősége is ott volt. Vajon milyen költő lett volna belőle? Nem tudhatjuk. Mindenesetre több mint érdekes, egyenesen talányos a tény, hogy a humoreszkjeiben és szatíráiban egyszerre vitriolos és melankolikus fiatal szerző e szövegében meglepően objektív-leíró, szinte tárgyversíróként hűvös. De talán éppen ezért szólít meg furcsa verse bennünket még ma is.

A művet kéziratból közöljük, a kéziratot a szerző bocsátotta rendelkezésünkre.

(Szerk.)

Őszi este a táborban

Hét óra, és már sötét van.

Sűrű, ólomszürke felhőpalást fedi az erdőket, szapora esőcseppek hullnak belőle a sátorponyvára, halkan, álmosítón j)ercegnek, mint ezernyi szú egy vén fatemplom korhadó gerendáiban.

A zajos táborra leszáll az est és a nyugalom.

Mogorva magabiztossággal, sötéten sorakoznak a sátrak.

Messze, a permetező esőben fürdő mezőn lánctalpas

traktor berreg, lámjxíjának fénycsóvája

felvillan néha a sátor(d)lakon;

óriási bogár a sötétben, szorgalmas és erős,

mint alkotója, az ember...

A szomszéd sátorban halk harmonika szól, valaki lágy hangon bánatos dalt énekel egy lányról, aki messze él.

Odább elnyűtt kártyalapok csattognak, játék közben teli torokkal hahotáznak a katonák; csak húszéves korában nevet így az ember, amikor kezében a hideg csövű, élesre töltött fegyver