Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - Hajdú István: A szavak fogságában éltem
HAJDÚ ISTVÁN A szavak fogságában éltem A gyilkos cinikusságával játszott gondolataival. Talán ott volt testében a hűn, akár egy zizegő füzetlapon a kitörölhetetlen írás: „Álljatok csak bosszút a másikon! Tanuljátok meg gyűlölni társaitokat, gyűlölni a szavakat, a hamarjában kimondott mondatokat. Anélkül, hogy gondolkodnátok, a szívekig hatoljatok gyilkoló tekintetetekkel, emeljétek magasba kardotokat, s így majd nyugodtan nézhetitek a porban vonagló letaglózott testeket. Ősi átok járkál itt, a testtelen és arctalan, bárgyú dögvész és bűn lábujjhegyen lopakodik.” Az igen-nem szentenciák variálható elemei: Az ember jó. Az ember rossz. De ki a megmondhatója, hogy valójában milyen az ember? Ki mer itt ítélkezni? Ökölbe szorított kezeket látott, üvegdarabokat, egy pipacs lehajtott lejét, különböző hosszúságú, csüngő köteleket. Naponta ugyanazok a monoton mozdulatok, recsegő csontok, egy szikár test tétova botorkálása. Ugyanazok az ízek: édes és egy kicsit fanyar. Panelháborúk iszonyú recsegése, ahol minden koppanás egy-egy áldozat. Lyukak az oszladozó füstfelhőkben: a megvívott csata nyomai. Félénk mondatfoszlányok a végtelen éterben. Hajcsárok és űzött arcú gnómok véres viadala. Az ördögűzés emblémáit viselő szőrös mellkasok vitathatatlanul a Szent Cél érdekében kerültek az inkvizítorokhoz. Nem baj, ezek az utolsó halotti maszkok a sorban szimmetrikusan elhelyezve az üveglapok alatt. Igen, ezek között a silány minőségű díszletek között él anélkül, hogy tudatosítaná, a szeme lát, az orra szagol, a nyelve ízlel, és a füle hall. Úgy csordogáltak benne a dolgok, mint egy bugyborékoló forrás habos vize. A gondolatcsónakok nem hagyták el a testet, lágyan ringatóztak a rücskös nyelv nyálában. De ugyanakkor volt körülötte valami más is, a környező világ, amely acéltüskéket döfködött izmaiba, sokkolta el-elkalandozó tudatát, rágta, marcangolta, mint egy kiéhezett sakálfalka a megsebzett.
