Irodalmi Szemle, 1995
1995/10 - Mészáros András: Fenomenológia vagy metafizika
A paradoxon a/, hogy játék közben ezt a különbséget nem érzékeljük, sőt a játék mint "egzisztenciáié" megszünteti a jelenség-világ és a lényeg közti minden különbözőséget. Az elméleti megközelítés azonban szinte ellentétként kezeli ezeket. Szinte — mondom —, mert Fink esszéje az intellektus játékának azon mivoltára figyelmeztet, amely az eredetileg egységes, mára azonban kettévált bölcseleti irányzat kombinációjával kísérletezik. Ez a kísérlet csábító és megtermékenyítő. Ennek ellenére el kell mondani, hogy az egyik vagy a másik úton is nagyon érdekes összefüggésekre bukkanhatunk. Elegendő csak Fink utalásaira hagyatkoznunk. Ami ismét csak azt jelenti, hogy a szellemdús esszé a szerencsésen megválasztott metaforák segítségével új ötleteket is életre hívhat. Finknek az az állítása, hogy a halál, a munka, a hatalom, a szeretet és a játék alkotják a paradox emberi létezés mélystruktúráját, nem új felfedezés, de azon a ponton, ahol azzal a tézissel bővül, miszerint a játékban és a játék révén kerülünk kapcsolatba az idővel, már átüt a szikra. A sajátos szabályokkal rendelkező játék immanens és zárt jellegének a mindennapok folyamatosságával való szembesítése vezette Finket a megállapításhoz: a játék időiségének lényege a "nyugvó jelen". Ez a meghatározás önmagában semmit sem mond, mindaddig, míg össze nem hasonlítjuk a többi egzisztenciáié temporális jegyeivel. Akkor derül ki, hogy az emberi egzisztenciáléknak — annak ellenére, hogy az ember az a lény, aki az idő mindhárom dimenzióját (a jelent, a múltat és a jövőt) is átéli, értelmezi és teremti — egyetlen kiter jedése van: a jelen. Mégpedig a jelen egy sajátságos mozzanata, a pillanat. A pillanat ugyanakkor valamiféle misztikus átszállóállomás a transzcendencia, az örökkévalóság felé vezető úton. Biztosan nem véletlenül érdekelte Kierkegaardot ez a kérdés annyira, míg végül eljutott ahhoz a megállapításhoz, hogy természetét tekintve az örökkévaló az örök pillanat. De már itt is kezd megmutatkozni, miért nem cserélhetjük fel a játékot mint egzisztenciáiét a játékkal mint a világ modelljével. A játék "nyugvó jelene" ugyanis része az időnek, és az ő hatalmában áll, hogy körkörös jellegével visszatérítsen bennünket a mindennapok szükségszerű — és az igazat megvallva: unalmas — folyamatjellegéhez. Ilyenkor van az az élményünk, mintha az idő kimerevítésével az örökkévaló részévé válnánk. Az öröklét mint "teljes örökkévaló" (Kierkegaard) ellenben mint a szubsztancia formameghatározása az időn túl valósul meg. Ha a játékot a világ modelljeként kívánjuk értelmezni, akkor transzcendenssé kell nyilvánítanunk. Akkor a játék az istenek kockajátékává, végtelenül változó kaleidoszkóppá válik, Hérakleitosz tüzének örökkévalóságig fel-fellobbanó és ki-kihunvó ‘lángjainak mintájára. A játék "nyugvó jelenének" jellege egyrészt úgy nyilvánul meg, hogy önmagára hagyatkozó funkciójának evokálásával a játszó ember szemhatárán túlra tolja ki a múlt emlékeit és a jövővel való' törődést, másrészt a többi egzisztenciáiéval összehasonlítva tűnnek elő a sajátságai. Annák ellenére, hogy az összes egzisztenciáié vonatkozási pontja a pillanat, ez az időatom sokalakú és sokértelmű. Es nemcsak az egzisztenciálék viszonyaiban, hanem azokon belül is. Példaként hozhatjuk fel a szerelem csúcspontjának a pillanatát. Ez az örökkévalóság felvillanása akkor is, ha csupán a testi gyönyör formája, és akkor Mészáros András
