Irodalmi Szemle, 1995

1995/10 - SZILVESZTER AZ IRODALMI SZEMLÉBEN - Duba Gyula: Hajdú István Vörösrébék a seprűgyárban

Szilveszter az Irodalmi Szemlében hatott rád Bakunyin elmélete a robhantásos merényletekről? Ki volt Nazim Hikmet, próféta vagy anatóliai kecskepásztor? Honltál kamaszkorban erényövet? Bakkhosz, Quasimodo, Drakula vagy Golem-* Melyiket fogadnád el apádnak? Az avantgárd intonáció boldogít vagy a dada...?!

Az író egyre bosszúsahban hallgatja, Vöiösrébék nagyon nem leLszik neki. Micsoda némber! Hegvnyi amazon. Tüskés bajsza meredez. Hordónyi keble süllyed és emelkedik. Seprűlovaglásho/ idomúit lábai dór oszlopok. Borzas haja ódon kenderkóc halott nagyanyánk díszesen iaragott guzsalyán. Őrjítően szép, mégis taszító. Mit enne rajia. ha megkapná? IX' mik ezek a kételyek a szívében, vagy nem férfi talán? Nem hát. hisz író! Ám hiába töpreng, hiába küzd magával, szája egészen más szavakra nyílik.

— Elég legyen, öreganyám! — rian fel szenvedélyesen. — A nonszurvivál mechanizmusa eméssze el magát, hallja!

— Kísérj el a seprűgyárba! — békülékenykedik Vörosrébék. — Választunk egy új seprűt. Te mint alkotó értelmiségi és én. a fekete őselem!

Az író kelletlenül, duzzogva követi.

Mert: Rébék nem volt oly ronda, hogy az ő asszonya melleti ne legyen szép.

Tehát: mégsem volt oly csinos, hogy azt mondhatta volna neki. te csúnya némber

Vagyis: nem oly bátor ő, hogy Rébékkel ellenkezzen.

Azaz: nem oly gyáva, hogy vele ne menjen.

Lám: engedelmesen lohol utána.

Némileg meg is szerette.

Amerre járnak, még a fák is sírnak. Kislibák legelnek, pázsiton delelnek, dús fűért epekednek. Melléjük ülne, közéjük telepedne, lágyan énekelne, koszorút fonna margarétából, lila szarkaláhból, kék búzavirágból. Békésen elemyedne, de nem lehet! A távolból komoran bámulja a Lét. ijesztgeti. Hess, író, nem oda, hé! Nem erre, arra! Csak semmi koslalás. Pucolj Vörósrébék után! A balsors is rápirít: kövesd az asszonyt, ha utálod is! Ne ellenkezz, ez a sorsod!

Szívesen elvegyülne a kislibákkal, kergetőzne a leánykákkal, szívná a friss levegőt, és fújná a tavaszi életöröm dalát. Ám a 1 .ét hajthatatlan, az életút göröngyös. Hiába úsznak játszi bárányfelhők az égen. Az emberben komor gondok toporognak, lelkét riogatják, kedélyéi tépázzák. Mi lesz, ha nagyanya akar majd tőle valamit? Mi következik, ha bájai megduzzadnak? Az nem lehet. Olyan nincs a sifonérban! Az a sors bűnös önkénye lenne, lelki terror, pszichomióma rosszindulatú daganat a lét végbelén. Dolgok történnek. Gége nyeldekel, nyelv duzzog, vörös hangszál mozdul, szájpadlás gömbölyödik, hát én már soha nem leszek én?! Soha nem leszek önmagam, mint a többiek? Mire való ezen hajcihő, mi végből oldalamon e ronda delnő?